Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 4. szám - Varga J. János: A vármegyei nemesség és a végvári katonaság a felszabadító háború első szakaszában, 1683–1686 / 30–39. o.

A magyar nemesség 1684 után egyre fogyó lelkesedéssel figyelte a háború menetét. Hiába buzdította a nádor — Érsekújvár, Vác és Nógrád viszszavételére utalva — a vármegyéket, hogy „elpusztult hazánk régi testi s lelki szabadságának megmaradására" fogjanak fegyvert, 1685-ben nincs nyoma a császári seregben inszurgenseknek. 1686-ban csaknem az egész rendi hadszervezet távol maradt a hadjáratból. Esterházy Pál nádorral az élen otthon maradtak a magyar főméltóságok, s velük együtt szervitoraik is, akik nem a kincstártól hadállítás céljára átengedett jövedelemforrásokból, hanem a dominuszok birtokainak bevételeiből kapták a fizetést. A vármegyék közül egyedül Nógrád inszurgenseinek megjelenéséről tudunk, a nyugat-dunántúli vármegyéket a nádor a Rábához rendelte augusztus 19-én, hogy megvédjék a nyugati területeket Szulejmán nagyvezér felmentő seregének portyázásai ellen. A vármegyék többsége legföljebb együttérzéséről és hálájáról biztosította a Budát ostromló Lotharingiai Károly herceget, amint azt Pest—Pilis—Solt vármegye küldöttei tették 1686 augusztusában.

30 Ennek ellenére Buda visszavívásában — ismereteink szerint — 15 000 huszár és hajdú vett részt. Róluk azonban tudjuk, hogy csaknem kivétel nélkül végvári és mezei zsoldosok voltak, akikkel éppúgy rendelkezett a császári hadvezetés, mint az idegen sorezredekkel. A kincstártól rendszeres fizetést húzó, s ezért kivezényelhető kontingensként osztották be őket a császári hadtestekbe. Az erdélyi és a tiszai hadoszlopba besorolt 8000 magyar katona mellett — akik zömében a kassai főkapitányságból és Thököly Imre átállt egységeibőr érkeztek — további 7000 embert állított ki a győri, a Kanizsa elleni és a bányavárosi főkapitányság. Esterházy János győri vicegenerális 2500 fővel érkezett Buda alá, ahol Károly herceg seregében nyertek beosztást. A kanizsai főkapitányságból Batthyány Ádám és Gyöngyösi Nagy Ferenc 1500 végvári vitézt és szabad legényt hozott, ők a bajor választófejedelem mellé kerültek. Bercsényi Miklós a bányavárosi főkapitányságból 3000 emberrel jött, s hozzájuk csatlakozott később Koháry István, az új bányavárosi főkapitány, valószínűleg újabb csapatokkal. Közülük nagyon sokan régi, tapasztalt tisztek és katonák voltak, akik évek óta járták a végvári harcok iskoláját: Miskey István és Fiáth János Győrből, Bottyán János — a későbbi híres kuruc tábornok — Esztergomból, Semsey András Ónodból, Semsey János Tokajból, Erdődy György Léváról, Festetics Pál Keszthelyről, Zichy Imre Vázsonyból, azután az 1683. június 12-én Pápára összehívott megbeszélés résztvevői közül — amikor még védekezni akartak Kara Musztafa áradatával szemben — Babocsay Ferenc veszprémi és Tóti Lengyel János örökös szigligeti kapitány, meg a körmendi Békássy Miklós, aki látta futni a vármegyei hadakat a Rába menti sáncokból ugyancsak 1683 nyarán/*

0 Ma már nehezen elképzelhető, hogy a magyar végvári katonák török elleni küzdelme ellenére a vármegyei nemesség, s nyugodtan állíthatjuk, hogy az ország népe, egyre kevésbé érezte a maga ügyének a Budáért, de főleg később az ország felszabadításáért folytatott harcot. A nagy győzelmek után Európa-szerte tapasztalt ünneplések és örömteli megnyilvánulások elmaradásának okát azonban nem a magyarság „lelketlenségében" vagy „eredendő közönyösségében*' kell keresnünk, hanem a mindennapok sanyarú valóságában: a háborús terhek viselésében, a mérhetetlen pusztítások elszenvedésében, hogy az országot felszabadítók a lakosságot egyre inkább a törökhöz hasonló ellenségnek tekintették. Johann Dietz — a Buda alatt verekedő brandenburgi sereg orvosa — így látta 1686-ban Magyarországot és Buda környékét: „A földeket a császáriak és szövetségeseik, meg a törökök, tatárok, erdélyiek és egyéb ser37