Levéltári Szemle, 36. (1986)
Levéltári Szemle, 36. (1986) 4. szám - Varga J. János: A vármegyei nemesség és a végvári katonaság a felszabadító háború első szakaszában, 1683–1686 / 30–39. o.
gendő lenne Csáky István volt kassai főkapitány és Caraffa tábornok legénysége. Ő és a nádor inkább működjenek a Dunántúlon, vagy csatlakozzanak az Esztergom ellen készülő szövetséges sereghez. 33 A huzavona kedvezőtlen visszhangot váltott ki az ausztriai kormánykörökben. Erről Radoscsics Ferenc, Batthyány Kristóf hites embere számolt be, miközben a hűtlenségbe esett Batthyányok amnesztiája ügyében serénykedett Linzben. Október 26-án két nappal Esztergom visszafoglalása előtt írta: „nagy csodálkozással és rossz emlékezettel vannak itt sokan az egész magyar nemzet felől, hogy csak a sok gyülekezetit várják egymásnak, azonban nem igen sietnek oda, az hol ellenségnek köllene ártani." 34 Az ország közvéleményének nagyobbik részét — lelkesedés helyett — inkább az jellemezte, amit Trencsén vármegye főispánja vetett papírra szeptember 27-én: „Századik része sem igaz annak, akit mind győzhetetlen török császár ereje, mind peniglen urunk őnagysága (Thököly Imre) fényes tábora felől hamisan költöttek." A nagyvezér csak azért vonult el Bécs alól — vélték —, mert a budai pasa elárulta, de őt megfojtotta és visszatért Bécs alá, „... sőt, ami nagyobb, maga a török császár is személye szerint sok álgyúkkal éjjel-nappal utána megyén". 33 Mint valami legyőzhetetlen óriás, a keleti világ palackjából kiszabadult hatalmasság terpeszkedett a török ereje és hatalma a köztudat fölött. Csak nagyon kevesen hitték, hogy Bécs alatt megfordult a kocka. És akik hittek benne, azok is féltek, mert Vasvár tanulsága arra intette őket, hogy ha győz is a császár, békét köt újra a szultánnal. Hiába küldte szét a nádor 1683 szeptember végén az általános felkelésre hívó parancsot. Magyarországra csendesen ráborult a tél, a behavazott városok és falvak lakói végiggondolták a múltat és a jövőt, s csak kitavaszodván ocsúdtak föl lidérces álmaikból. Nagyrészt Esterházy Pál erőfeszítéseinek köszönhető, hogy 1684-ben a magyarság kezdte a magáénak érezni a török elleni háborút. Bár Szapáry Péter Mosón vármegyei alispán arról panaszkodott október 10-én az otthonmaradottaknak, hogy „mi magyarok itten bizony igen szép kevesen vagyunk ilyen derekas operációhoz", 36 Buda ostrománál jelentős magyar kontingensek harcoltak. 8000 magyar katona jelenléte különösen akkor figyelemre méltó, ha tudjuk, hogy Thököly Imre még uralta Felső-Magyarországot, s hadserege most is legalább 18 000—19 000 katonát számlált. Mivel az 1683-ban megtévedt főurak azzal a feltétellel kaptak kegyelmet, hogy saját költségükön állítsanak ki fegyvereseket, szép számmal vonultak föl a szervitori csapatok, s úgy tűnik, hogy a végvárak katonasága mellett elküldték inszurgenseiket a vármegyék is. A megváltozott közhangulatot tükrözi, hogy az 1683-ban még Thököly pártján álló Pest—Pilis—Solt vármegye, amely 1684. szeptember 4-én a felszabadított Pesten tartotta közgyűlését, 100 lovas fölszereléséről és a budai táborba küldéséről tárgyalt. 37 Az összeszokott és fegyelmezett császári ezredek mellett azonban a nemesi csapatok fegyelmezhetetlennek bizonyultak a császári tábornokok számára, s abbéli véleményüket nem is titkolták: elfeledkeztek gondoskodni a magyarok zsoldjáról és élelmezéséről, sőt Esterházy Pálnak értésére adták, hogy nincs nagy respektusa előttük méltóságának. A nádor, aki nagy reményekkel érkezett júniusban, októberben lemondóan írta titkárának: ,,Buda állapotja csak az egy élő Isten akaratjától függ. Mi, úgy látom, meg nem vesszük. Draskovics uram elmene, úgy Batthyány Ádám uram is mind az övéivel, ezek is az magyarok harmadnap alatt el akarnak mind menni. Az magyar fizetést ne is szollicitálja kegyelmed, mert majd nem lesz kinek fizetni. Ha akkor nem adták, az mikor köllött, most már ne adják. Már nem is tudom, mit csináljak itt harmad-negyed magammal." 38 36