Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - HÍREK - Lakos János: A Levéltári Tanács 1986. májusi ülése / 99–101. o.

problémákat. Szót emelt a kutatási korlátozások enyhítéséért. Buzdította a levéltárosokat források publikálására, amihez az MTA új lehetőséget teremtett az Üj Magyar Történeti Tár megindításával. Az előadó ezzel kapcsolatban kitért a tudományos minősítés kérdésére. Elmondta, hogy a Történettudományi Bizottság javasolta az illetékeseknek: forráskiadással is lehessen kandidátusi és doktori fokozatot szerezni. Végül megígérte, hogy a bizottság minden lehetőt meg fog tenni a levéltárak tudományos rangjának emeléséért. A nagy érdeklődéssel hallgatott előadást a tanács elnökének korreferátuma követte. Kanyar József elsősorban a vidéki levéltárak problémáival foglalkozott. Szólt a helytörténetírás reneszánszáról, a levéltárak bővülő szerepéről, ugyanakkor azonban meg kellett emlékeznie a méltó elismerés hiányáról is. Kosáry Domokoshoz hasonlóan bírálta a kutatóhelyek kijelölésének módját, valamint azt a mostoha elbánást, amiben az egyetemi, főiskolai és közgyűjteményi kutatóbázis távlati fejlesztési koncepciója vagy a központi kutatási támogatások odaítélési gyakorlata részesítette a vidéki levéltárakat. A testület nevében kérte a MTA Történettudományi Bizottságának segítségét ahhoz, hogy levéltártudományi témák alapján is lehessen tudományos fokozatot szerezni, s hogy a levéltárakban teremtsék meg a kutatóhelyi munka feltételeit, jogosítványait. Az előadás és a korreferátum felett élénk vita bontakozott ki: tizenketten kértek szót. Az eszmecsere lényegében négy nagyobb kérdéskört ölelt fel. Többen mutattak rá arra, hogy a levéltárak tudományos teljesítményének alakulását nem szabad az adott feltétel- és feladatrendszertől függetlenül értékelni. Korábban az igen rossz működési feltételekkel rendelkező intézményeket teljesen igénybe vették a levéltári anyag mentésével, begyűjtésével és alapvető levéltári feldolgozásával kapcsolatos munkák. A források iránti igény erőteljes csökkenése is szerepet játszott a levéltárak helyzetének hátrányos alakulásában. A 70-es évektől megerősödő intézményekben aztán lendületet vett a tudományos publikációs munka. Különösen így volt ez a tanácsok irányítása alá került területi levéltárakban, ahol a helyi elvárások jelentették a fő húzóerőt. Viszont — mint arra nem egy hozzászóló felhívta a figyelmet — éppen a helyi igények tették kicsit szétaprózottá a kutatásokat. Legnagyobb mai gondként azonban a pénzügyi finanszírozás nehézségeit, valamint általában a levéltárügy és az iratkezelés helyzetének megoldatlanságát jelölték meg a vitában részt vevők. Jogosan hangzott el az is, hogy funkcióik kiszélesedése miatt a levéltárak nem lehetnek csupán történelemtudományi műhelyek. Nagyon fontos számukra az iratgyűjtési feladatok ellátása és a külföldön már sok helyen megvalósított széles körű információszolgáltató tevékenység kiépítése. Szenvedélyektől sem mentesen került terítékre a kutatóhely-problematika. A szót kérők többsége az előadó és a korreferens véleményével összhangban helytelenítette az 1980-as utasítás eljárását. Néhányan viszont — hivatkozván arra, hogy az összes levéltárat tudományos intézménnyé minősítette a törvény — nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget a kutatóhely-státusnak. Utóbbiak is hangsúlyozták azonban a kutatómunka feltételei megteremtésének fontosságát. Nagy visszhangot váltott ki Kosáry akadémikusnak a levéltárak és a történelemtudomány viszonyáról elhangzott véleménye, amellyel a levéltári tevékenység egészét a történelemtudomány apparátusába utalta. Ezt a tanács tagjai általában kedvezően fogadták, bár többen rámutattak arra, hogy ily módon még nem oldódnak meg a levéltárügy problémái, s hogy a levéltári tudományos munka bizonyos részei kívül esnek a történelemtudomány érdeklődési körén. Utóbbival kapcsolatban hangsúlyozottan fogalmazódott meg a levéltártudomány tudományos elismerésének igénye. Az egyik hozzászóló szemléletes pél100