Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - VITA - Erdmann Gyula: Levéltáros testületi szellem, szakmai tudat / 44–48. o.

letkészítési munkákat adjunk levéltárosainknak, amelyekhez valóban az ő fá készültségük, áttekintőkészségük szükséges! A viták, sőt veszekedések oka sokszor nem az volt, hogy X levéltáros (aki egyben jó történész) nem akart részt venni a feldolgozási vagy informatikai teendőkben, hanem az ellen berzenkedtek, hogy középkáder szintű, sőt néha altiszti feladatokat végeztessenek velük, éspedig nem csak egyszer-egyszer, kénytelenségből, hanem rendszeresen. Tartok tőle, hogy ma sem tartunk még ott, hogy akár a gyűjtőterületen, akár a levéltári feldolgozó munkában világosan látnánk a speciálisan levéltárosi feladatokat, ill. meg tudnánk azokat különböztetni a némi gyakorlás után szinte bármely jószándékú érettségizett ember által elvégezhető feladatoktól. Ha egy ma végző, jóképességű végzős diáknak azt mondjuk: nem feladatod, hogy történetírással foglalkozz, viszont feladatod, hogy éveken át kezelői szintű munkákat végezz, aligha lesz munkatársunkká. Aki pedig ilyen feltételek mellett vállalkozik a feladatra, abban aligha lesz sok köszönet, mert a végzősök gyenge részéből fog származni, vagy eleve elszánja magát arra, hogy ott csapja be vezetőit, ahol csak tudja. Gondoljuk meg: mindezzel nem függ e össze az, hogy szakmánk legjobbjai sorra mentek el a területről, mert az előrelépést számukra az egyetemi tanszék vagy a kutatóintézet jelentette? Egy részüket bizonyára megtarthattuk volna, ha a levéltáron belüli munkamegosztás célszerűbb rendjében kapnak feladatokat és lehetőségük van a folyamatos és színvonalas kutatómunkára, publikálásra. Aki bizonyítottan és folyamatosan bizonyítva képes rá (és törekedjünk erre, hogy minél többünk képes legyen), az meghatározott időkeretben és szabad idejében, a vezetéssel egyeztetett témában hadd dolgozzon, kutasson, ha úgy tetszik, a közös megegyezéssel kijelölt szemétdombon hadd kapirgáljon és ha talál valamit, hadd kukorékoljon egy nagyot: nem árt az a levéltárak körüli, néha dermesztő csendben. A disszertáció sem baj: több minősített káder több beleszólási lehetőséget nyújt jelenleg a különböző tudományos fórumokon halványan és nem sok eredménnyel képviselt ügyünknek. Szakmánk megítélése ma nem a legjobb, s ebben mi magunk is erősen hibásak vagyunk. Ha színdarabírás helyett megelégszünk a súgó szerepével, szoborkészítés helyett az anyagelőkészítéssel és talpazatfaragással, sőt eleve elutasítjuk a darabírás, ill. szobrászat művelését, akkor aligha remélhetjük, hogy a kultúrpolitika jelentősebb tényezőként számoljon velünk. Ki publikáljon, ha nem az, aki jól ismeri a forrásokat? Történetírásunkban egyre kevesebb a nagy erőfeszítést követelő, alapkutatásokon nyugvó munka, egyre több a csak könyvészeti alapozású kötetek-tanulmányok száma. Ügy vélem, a levéltárosok közérdekű és el nem utasítható feladata pl. a forráskiadványok erőteljesen fokozódó ütemű és a legjelentősebb forrásokra koncentráló művelése (beleértve a történetírói bevezető tanulmányokat és a részletes, pontos jegyzetelést és az alapkutatásokon alapuló tanulmányírás, ami egyértelmű lehet a levéltáros szakma jelenlegi lefokozott státusának megváltozásával, a gödörből való kievickéléssel. Részint sajnálatos, de tény: a megyei tanácsok pl. nem sokra értékelik, ha levéltáruk 1000 ifm.-t szakmailag kifogástalanul átselejtez, de honorálja a 2—3 íves kis forrásközlést vagy iskolai-oktatási segédanyagot; s ez országos szinten sincs másként. Ne szegüljünk szembe a jogos (bár egyoldalú) elvárásokkal, hanem erőinket megfeszítve és célszerűen elosztva feleljünk meg nekik, mégpedig minél sűrűbben, minél figyelemreméltóbb témaválasztással és eredményességgel. Meggyőződésem: tehetjük ezt anélkül, hogy feladatsorunk bármely pontján engednénk a színvonalból vagy lazítanánk. Ismétlem: ehhez megfelelő ká47