Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 2. szám - Révész Tamás Mihály: Bónis György (1914–1986) / 105–107. o.

konyábbá váló nagyközönség kedvelt olvasmánya lett az István királyról írott műve, s ezrek forgathatták a Hajnóczy József életútját és munkásságát láttató könyvét, melyben a magyar jakobinus mozgalom kiváló jogászának portréját pontos, ám egyúttal nagyívű ecsetkezeléssel festette meg. A szorgosan munkálkodó Bónás bőséges termésének szakmailag különösen figyelemre méltó első kalásza, a „Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban" című még Kolozsvárott publikált, de kellően, s különösen értékei miatt megfelelően soha nem méltatott könyve volt, amelyben a magyar feudális rendi fejlődés jellegzetességeire kereste akkori meggyőződése szerint a legmegfelelőbb eszközökkel a legadekvátabb válaszokat. Következő nagy vállalkozásának, a Buda és Pest városok török utáni időszaka bírói gyakorlatát megelevenítő munkájának azonban már érezhető hatása volt. A magas színvonalú, gazdag forrásanyagon nyugvó kötet határainkon túl, s hazai berkeinkben egyaránt érzékelhető visszhangra talált. S bár megjelenése óta majd negyed század telt el, ám mégis aki manapság a XVII—

XVIII. századi magyar városi jog históriájának egy-egy momentumára keres magyarázatot, az bizton támaszkodhat e mű maradandó megállapításaira. A levéltárosi precizitással és tudósi elemzőkészséggel íródott könyv kiindulópontul szolgálhat a jövő nemzedéke egy-egy ambiciózus képviselőjének, akik netán a magyar városi jog évezredes fejlődésének feldolgozására „szánnák magukat". Bónis György következő, a tudományág világszínvonalának csúcsaira eljutott műve, amely egyúttal őt a jogtudomány doktorainak sorába juttatta, a Mohács előtti Magyarország jogtudó értelmiségének állít monumentális emlékművet. A másfél évtizednyi szakadatlan kutatás, vizsgálódás és elemzés nyomán megszületett monográfia nem csupán a joggal hajdan foglalkozásszerűen foglalatoskodók hivatásrendjének kialakulását, izmosodását és munkálkodásuk eredményeit tárta fel, de e réteg egyes szignifikáns képviselőinek karrierjén, sorsán keresztül a kései utódok bepillantást nyertek a hajdan volt bírói fórumok mindennapjaiba is. A seregnyi nagybíró, személynök, ítólőmester, királyi ügyigazgató és nótárius életének és munkásságának megrajzolása egyúttal az általuk alkalmazott joganyag kérdéseire is ráirányította a tudós professzor figyelmét. Az e téren sokasodó kérdőjelek láttán szentelt azután a középkori magyar jog főbb komponenseinek bemutatására egy újabb művet, mely tíz esztendővel megjelenése után is, s tán sajnosán még jó időre, a joghistória feudális kori művelői számára alig elérhető magaslatot jelent. E legizgalmasabb vállalkozásában a korszak avatott ismerője arra kereste a választ, hogy a jogalkotók és a jogot alkalmazók elkülönülő hivatásrendjének köszönhetően hogyan született meg, miképpen formálódott a korábban alig ismert magyar feudális jogrendszer. Bónis György egyenként vizsgálta meg azokat az építőkockákat, amelyekből a hazai középkori jog hatalmas épülete építkezett. "Érzékeltette, hogy a római jog kezdetben csupán frazeológiaijával hatott, jelenléte, mint mondta, mindössze „grammatikai" volt, míg a kánonjog, az egyház laikotta és közvetítette jog fontos életviszonyokban — a család- és házassági jogi szférákban — monopolhelyzetbe jutott. E fontos és bizonyított mondandóján túl a „Középkori jogunk elemei" című műben, az eckharti hagyományokhoz hűen, oklevelek garmadájából bontotta ki mindazokat a jogelveket, amelyek a szokásjog gazdagon hömpölygő áradatából absztrahálhatok. Kiemelte: a XVI. század első felében a magyar jogfejlődés két utat választhatott. A feudális szokásjog rendszerezését, „szabatosítását", ám egyúttal konzerválását, avagy a hagyományos jogrendszer részleges honorálása mellett a római jog árutermelésre érzékenyebb reguláinak átvételét. 106