Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 2. szám - MÉRLEG - Csóka Gáspár: Magyar herold: forrásközlő, családtörténeti és címertani évkönyv Nr. I. Bp., 1984. / 85–87. o.

zése meggyőzően igazolja a királyi szándékot. Az elemzett példákban „éppen a reformintézkedést közrefogó oklevelekkel találkozunk" (75. 1.), kettő a reform előttről, egy az utána következő időből származik. Az 1181-es királyi szándékkal elindult az a folyamat, amelynek következtében IV. Béla idejére a királyi kancellária fejlett ügyintézéséről beszélhetünk. A középkori oklevelek hitelesítése hosszú fejlődésen ment át. A hiteleshelyek pecséthasználatával kapcsolatban Solymosi László kimutatja, hogy a hitelesítésnél a XIII. század elején még együtt szerepelnek a tanúk, a chirographum és a pecsét. A tanúk helyét lassan a káptalanok és konventek „testületi tanúskodása" (120. 1.) veszi át, de a ehirographálás a hiteleshelyi privilégiumoknál a középkor végéig megmarad. Hogy a pecsét soha nem válik a hitelesség egyetlen ismérvévé, azt Bertényi Iván az erdélyi káptalan 1393. évi oklevelével bizonyítja. A „pecsétsérüléseket az írás hitelesítő ereje korrigálni tudta" (149. 1.). Nem a pecsét hitelesítő erejével, hanem készítési módjával foglalkozik Kovács Béla. Ismerteti a pecsét anyagát, a készítés három fázisát (a pecsét testének kialakítása, a felfüggesztés és a tipárium benyomása a viaszba). A készítés módjának megfigyelése nemcsak technológiai szempontból érdekes, hanem „elsősorban a hitelesség kérdésének vizsgálatakor használhatjuk" (219. 1.). Ugyancsak a pecséttan tárgykörébe tartozik Hörcsik Richárd tanulmánya: A magyar református egyház feudális kori pecséthasználata (359—388. 1.) címmel. Külön tanulmány vizsgálja az írásbeliség anyagi-technikai feltételeit. Bogdán István szól a pergamenről és papírról, amiket a magyarországi írásbeliség használt. Ezeket — jobb szó híján — „megíróanyag"-nak nevezi. A XIV. század a fordulópont a megíróanyag használatában: a század második felében túlsúlyba kerül a papír. A legkorábbi papíroklevelünk kelte azonban nem 1310 (611. 1.), hanem 1306 (Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, Capsa 43. B). Az íráshoz három íróeszköz keletkezett: a ceruza, a toll és az írógép. Ezek tintát vagy festéket visznek át a „megíróanyagra". Az elkészült írást a pecsét és a bélyegző hitelesíti. A gazdag tematikájú kötetben több tanulmány foglalkozik az írástudó értelmiséggel, az írástudással. Kubinyi András kimutatja az írástudással rendelkezők és főleg világi pályán maradó értelmiségiek számának növekedését a Jagelló-korban. Ide számíthatók az ügyvédek, a hivatali írásbeliség képviselői, az orvosok, a tanítók (186—208. 1.). Szakály Ferenc egy XVII. századi mezővárosi tanító-nótárius, Váradi György életútját követi nyomon (262—278. 1.). Váradi 58 tételből álló könyvkatalógusa megérdemli a könyvtörténettel foglalkozók figyelmét. Sinkovics István tanulmányában pedig azt látjuk, hogy Pray György, Wagner Károly és Comides Dániel munkásságán keresztül miként indult meg az egyetemen a történeti segédtudományok oktatása a XVTII. század második felében (311—320. 1.). További értékes tanulmányok foglalkoznak a városi, mezővárosi írásbeliséggel, a tőkés vállalatok, a törvényhatóságok, a katonai igazságszolgáltatás, a magánhivatalok írásbeliségének történetével. A tanulmányok időbeli határa a középkortól 1950-ig, a tanácsrendszer kialakulásáig terjed. A 80Ö éves magyar hivatali írásbeliség ma is meglevő iratanyaga felveti a korszerű megőrzés, nyilvántartás, kezelés, feltárás problémáját. Ezeknek a történeti forrásoknak a gépi feldolgozásáról szól Nyulásziné Straub Éva tanulmánya. Nem volt szándékunk cím szerint érinteni minden tanulmányt. A kötet gazdagságára — remélhetően — így is sikerült rámutatni. Nemcsak a történelem segédtudományaival vagy az írásbeliséggel, hivataltörténettel foglalkozóknak szükséges kézbe venni a kötetet, hanem többek között az iskolázás történetével vagy éppen a gyakorlati levéltári munkával foglalkozók is haszonnal 86