Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 2. szám - VITA - Dóka Klára: A levéltáros egyesület perspektíváiról / 68–70. o.

kozott, de tulajdonképpen kényszerpályára került. A könyvtárosok szekciói területként és a fővárosban könyvtártípusonként szerveződtek, a Levéltári Szekció az országos organizációval nehezen tudott beilleszkedni. A kezdeti lelkesedést az alárendeltség jócskán csillapította, az örökös egyeztetés pedig igen sok felesleges energiát kötött le, és vont el az érdemi munkától. A kiutat csak a szervezeti továbblépés, az önálló egyesület létrehozása jelentheti. Külföldi példák alapján ennek egységeit olyan módon lehetne decentralizálni, hogy ott mindenki megtalálja az érdeklődési körének megfelelő programot. Olyan szervezetre volna szükség, amely elvileg a történeti iratanyaggal foglalkozók teljes körét magában foglalhatná az irattárosoktól a kutatókig. Lehetőséget biztosítana a csatlakozásra mindazoknak, akik felelősséget éreznek, vagy jó lenne, ha éreznének a nemzeti kultúra részét képező történeti dokumentumok iránt, függetlenül azok korától, megjelenési formájától. A nem levéltárosok pártoló tagsága a kutatók széles köreiben elfogadható lenne, az irattárosok számára pedig a levéltáros egyesület külön szekcióját kellene létrehozni. Hiszen nemcsak a fiatal levéltárosokkal kell megértetni azt, hogy a történeti értékek védelme az irattáraikban kezdődik, hanem a gyűjtőterületi munka hatékonysága érdekében az irattárosok szemléletét is át kell alakítanunk. Hányan elvégeztek irattáros tanfolyamot, akik azt sem tudják, mikor alakult vállalatuk, mi volt a jogelődje, és vannak-e egyáltalán régi iratai. Külön egységet lehetne létrehozni az egyházi levéltárosoknak, akik erejüket meghaladó feladatokat látnak el az igen értékes történeti dokumentumok gondozásában, a pártarchívumok munkatársainak, az egyetemi levéltárosoknak, értve ezen a jogosítvánnyal rendelkező levéltárak munkatársait és a könyvtárak keretében működő gyűjtemények kezelőit. A levéltári szervezet felépítését követő egységeken kívül megoldható volna a deceníralizálódás funkciók szerint is. A levéltárosok többsége szívesen foglalkozik a segédtudományok széles skálájával, a kutatók nagy érdeklődésétől kísérve, akik szintén fórumot kaphatnának az egyesületben. Csak segítené az UMKL Módszertani Osztály munkáját, ha levéltárelméleti kérdésekkel vitaülések formájában az egyesület tagságának egy része rendszeresen foglalkozna. Ez nemcsak egyes témák feldolgozását könnyítené meg véleményező szerepével, hanem az egyes levéltárakban a módszertani kutatásokat is fellendítené. Végül az egyesületen belül fóruma lehetne a tudományos-feldolgozó munkának, kiemelten a helytörténetírásnak is. Arra nyilván soha nem lesz anyagi fedezet, hogy egyesületi keretben egyes monográfiák megjelenjenek, de mód volna a főbb eredmények ismertetésére, a párhuzamosan folyó munkák koordinálására. Kellő érdeklődés mellett e szekció vállalhatná a fiatalok patronálását disszertációk elkészítésében, tudományos fokozatok megszerzésében. Egy-egy ülés — előzetes engedéllyel — alkalmas lenne a tudományos minősítést megelőző ..munkahelyi" viták lebonyolítására, ha ez az illető levéltárában — kellő számú szakember híján — nehézségekbe ütközik. A levéltárak egyre nagyobb része válik kutatóhellyé, ahol a tudományos munka terén magasabbak a követelmények. Ezeknek nyilván olyan munkatársak tudnak maradéktalanul eleget tenni, akik saját szorgalmukkal maguk is már valamit az asztalra tettek, függetlenül attól, hogy egyes fenntartók kérik-e ezt vagy nem az állások betöltésénél. Sokan azt ta-rtják, hogy a kutató- és feltárómunka a levéltári tevékenység csúcsa, hiszen az iratbegyűjtés, rendezés, segédletkészítés ennek érdekében történik. Véleményem szerint a kölcsönhatás fordítva is érvényesül: lehet ugyan jó levéltári munkaerő az, aki a személyes kutatást nem ambicionálja, de pontosan teljesíti kötelességeit; azonban ha számára az írott dokumentum soha nem válik élővé, maga annak értékeit alkotó 69