Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 2. szám - Bertényi Iván: Középkori címerjogunk néhány kérdése / 21–36. o.

Címeresleveleink többsége természetesen egy konkrét címert ír le, s ennek zavartalan birtoklásában védi a megadományozotta(ka)t. Minthogy a kortársak az uralkodó rendelkezéseit természetszerűen végrehajtandónak tartották, általában fel sem merült, hogy a király nevében szóló armális által leírt címer birtoklásában bárkit is háborgassanak. Ezért tekinthetjük diplomatikai és jogi szempontból is érdekesnek a néhány kivételt. Ilyen a Zsigmond király nevében 1416-ban Jányoki Andrásnak és Lőrincnek, valamint Zaár Lőrincnek kiállított címereslevél rendelkezése, amely szerint a király a megadományozottakat címerbirtoWásukban megsértőkre 10 arany márka bírságot szab ki, amelynek a fele része az uralkodóé, fele részét a sértett fél számára kell megfizetni.

33 2000 forint bírságot helyezett kilátásba a megsértőkre a II. Ulászló nevében Castellione Bertalan részére 1494-ben adott címerbővítő levél, amely az adomány biztosítását a horvát bánra, vicebánra és Segni városára bízta.

34 Az ilyenfajta esetek azonban ritka kivételek. Egyébként a XV. századra kialakult hazánkban az armálisok sajátos stílusa, s így az egyes címereslevelek többnyire már oly hasonlókká váltak egymáshoz, hogy röviden Össze lehet foglalni azt a formulasort, amellyel szinte valamennyi címeradományt megindokolták. Az armálisok felfogása szerint a törvényes jogú nemesség éppúgy a királyi trón fényéből ered, mint a Napból a sugarak, s minden nemesi jelvény forrása a királyi felség, úgyhogy mástól nem is eredhet ilyesmi, csakis a királyi tróntól. Ezért ^méltányolva a kitüntetett érdemeit (s itt következik ezek — igen gyakran bő — részletezése), ámbár nagyobb jutalomra volnának érdemesek, mégis szolgálataik némi viszonzásául nekik és törvényes utódaiknak ezt a címert (amelyet 1405 után a szöveg csak ritkán ír le, helyette csak hivatkozik a festett képre) adjuk, hogy ezzel háborús és békés időkben, csatákban, tornákban, vitézi játékokban, pecsétgyűrűkön, sátrakon, kárpitokon stb. élhessenek és azt használhassak, s örvendjenek ők is, maradékaik is a királyi kegy ilyen megnyilvánulásán, és annál buzgóbb lélekkel és erősebb vággyal törekedjenek a király szolgálatában, minél jobban látják magukat a királyi kegyelemmel elárasztva Stb.35 A későbbiekben azután e formulákat egyre inkább a birtokadományokéra emlékeztetők váltották fel a címereslevelekben. Az armális átírása is hasonló formaságok közt történt, mint bármely más tartalmú oklevélé. Amikor Tordasi Bálint deák 1449-ben másolatot kíván kapni Zsigmond király 1417-i címeresleveléről, amely az ő családi címerére is vonatkozik, Hunyadi János kormányzó ítélőszéke elé idézteti az armális birtokában levő István budai patikáriust, s — miután az nem emel kifogást az oklevél átírása ellen — Hunyadi neve alatt ugyanolyan insertio formájában írják át a kérdéses oklevelet, mintha az egy földbirtokról vagy egy házról szólna. Az egyetlen különbség, hogy az átíró oklevél élére az 1417-es címert is odafestik.

36 A magyar országos főméltóságviselők a XIV. századtól kezdve fokozatosan abbahagyták a királyi címer címerképeinek, mesteralakjainak a pajzsukra emelését, s helyette saját családi címerüket alkalmazták pecsétjeiken a nádori, országbírói stb. méltóságukra utaló körirattal.

37 A vidéki közigazgatás szerveinek, a megyéknek a középkor végéig ki sem alakult a pecsét- és címerhasználata. Az 1232-i híres kehidai oklevél kiállítóinak, a zalai szervienseknek ugyan valószínűleg volt királyi címert (kettős keresztet) ábrázoló közös jelvényük,

38 a kialakuló nemesi vármegye azonban nem folytatta ezt a kezdeményt, s okleveleit a főispán vagy az alispán és a szolgabírák saját (személyes) pecsétjeivel erősítette meg.

39 A magyarországi familiaritás rendszerében a XIV—

XV. században az alispánok a főispán familiárisai közül kerültek ki. így gyakran előfordult, hogy a XIV. században az alispáni tisztet betöltő, de saját pecséttel nem rendelkező személy minden megjegyzés nélkül ura, a főispán 25