Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 4. szám - Bohony Nándor: Beszámoló Kávássy Sándor "Bevezetés a történettudományba" c. főiskolai jegyzetének vitájáról / 54–60. o.

zsef Attila Tudományegyetem), Kiss Géza egyetemi docens, a történettudományok kandidátusa (Janus Pannonius Tudományegyetem), Bak Borbála egyetemi adjunktus (Eötvös Loránd Tudományegyetem) és Buzási János, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese. A Vörös Károly elnöklete alatt megtartott vitaülésen számos kérdés merült fel, így elsőként is mindjárt az, hogy vajon milyen szerepet tölthetnek be a felsőoktatás tankönyvei és jegyzetei. Ez utóbbiak célját Rácz István röviden abban jelölte meg, hogy e munkák „egy-egy témakörre vagy korszakra vonatkozó ismeretanyagot tartalmaznak, olyan összegző rendszerezésben, amelyből a hallgatók szilárd bázisanyagot sajátíthatnak el, s mindennapi tanulmányi munkájuk során kézikönyvként forgathatják. Különösen fontos a jegyzet olyan szaktárgyakból, amelyeknek szűkös, vagy az átlagosnál szórtabb a szakirodalmi termése." A tankönyv és a jegyzetírás kérdéseire térve Rácz professzor megállapította, hogy ez a tevékenység korántsem tartozik a hálás feladatok közé. Egyrészt azért nem, mert a színvonalas tankönyv vagy jegyzet elkészítése igen nagy körültekintést és nem csekély munkabefektetést kíván, másrészt azért nem, mert súlyos felelősséget ró a szerző vállaira, akinek a tévedést lehetőleg elkerülve döntést kell hoznia abban a cseppet sem könnyű kérdésben, hogy a felhalmozott és feldolgozásra váró hatalmas ismeretanyagból mi az, ami majd kiállja az idő próbáját — és mint ilyennek feltétlenül szerepelnie kell a jegyzetben —, és mi az, ami már most is bátran mellőzhető. így a tankönyv szerzője korántsem csak interpretátor, hanem kritikai-értékelő munkát is végez egyben. Hozzászólása további részében Rácz István sajnálattal volt kénytelen leszögezni, hogy „ez idő szerint az oktatási főhatóság és a különböző tudományos fórumok a jegyzeteket nem sorolják a tudományos teljesítmények közé, a honorárium rendszere pedig egyenesen riasztónak minősíthető. Aki tehát jegyzetírásra adja a fejét, abban sokkal inkább a hivatástudat munkálódik, mintsem anyagi érdek." Előadását folytatva azt az érdekes és gyakran vitatott kérdést vetette fel, hogy vajon az egy- vagy a többszerzős jegyzetektől, tankönyvektől remélhető magasabb szakmai színvonal. Elismerve, hogy mindkét változat mellett és ellen is lehet megfontolandó és súlyos érveket felhozni, a maga részéről mégis inkább az egy szerző által írott munkák mellett foglalt állást, mondván, hogy ez utóbbi „jobban tudja biztosítani a szemléleti és didaktikai egységet, ki tudja szűrni a különben elkerülhetetlen fedéseket, ismétléseket, az arányok biztosításáról már nem is szólva". A tankönyvekkel és jegyzetekkel szemben támasztott általános követelményeknél maradva Bak Borbála írásban eljuttatott szakvéleménye sorakoztatott fel még megszívlelendő szempontokat. Mint soraiból egyértelműen kiderült, ő elsősorban azokat a tankönyveket értékeli sokra, amelyek a tanulmányok befejezése után sem veszítik el értéküket, hanem mint kézikönyvek élnek tovább. De talán még ennél is fontosabb volt az az egyébként kitűnő pedagógiai érzékre valló figyelmeztetése, hogy a tankönyv szerzője már előzetesen, tehát még a megírás előtt tisztázza magában, hogy kikhez kíván szólni, vagyis térképezze fel, hogy milyen szakmai és idegen nyelvi előképzettséggel rendelkezhetnek leendő olvasói. Mint ahogy gondosan mérlegelnie kell a tankönyvbe kerülő ismeretanyagot is, főleg abból a szempontból, hogy mi lesz abból feltétlen elsajátítandó, és mi az, ami mint bibliográfiai adalék, vagy mint egyéb segédlet gazdagítja ugyan a jegyzet anyagát, de nem lesz megtanulandó. Ami most már Kávássy Sándor jegyzetének tartalmát illeti, valamennyi hozzászóló, még legszigorúbb kritikusa is egyetértett abban, hogy az igen értékes rnunka. A szerző teljesítményét Bak Borbála foglalta össze a legtömöreb55