Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 1. szám - Varga János: A történeti érték fogalma és a levéltár / 18–20. o.

sik — pénzben is kifejezhető, illetőleg kifejeződő — piaci, azaz áruérték. A kettő korántsem mindig esik egybe. Vannak dokumentumok, amelyeknek eszmei értéke valutárisan meghatározhatatlan, és vannak konjunkturális szakaszok, amelyekben a piaci ár messze felülmúlja az eszmei értéket. Ugyanakkor az eszmei érték korántsem független az áruértéktől, a kettő hol növekvő, hol csökkenő előjellel befolyásolhatja — és be is folyásolja — egymást. Mindez egyúttal arra is utal, hogy a történeti érték a jelentősnek minősülő iratok állandó jellemzője ugyan, az érték mértéke azonban változik. A módosulás — ha a konjunkturális szempontot, mint a változás egyik és gyakran ható tényezőjét figyelmen kívül hagyjuk — a tapasztalatok szerint általában növekvő tendenciájú. Ezt az értékesebbé válást ismét az okok egész sora válthatja és váltja is ki. Nyilvánvaló, hogy keletkezési idejének távolodásával egyre emelkedik az irat értéke. Ilyen irányú tényezőként működik az érdeklődés növekedése a múlt egyik vagy másik kérdésköre iránt, akár divatból, akár a különböző tudományágak igényéből, vagy népgazdasági szükségletekből fakadóan következik is ez be. Értékgyarapító hatást gyakorol a társadalom vagy egyes rétegei-csoportjai különböző indíttatású ismeretéhségének 'megélénkülése is. Érdekes, egyszersmind érthető, hogy az iratok tárgyilag meghatározott köre iránt időlegesen mutatkozó érdeklődés lanyhulása nem vonja maga után ugyanezen iratok értékének csökkenését. Nem árt utalni arra sem, hogy az egyes iratok egyedi — eszmei-piaci — értékének nagyságát önmagában is ugyancsak számos faktor határozza meg. így mindenekelőtt az, hogy milyen széles azoknak az iratoknak a skálája, amelyekhez tárgy tekintetében ő maga is hozzátartozik, mennyivel mond mást vagy többet, mint vele azonos típusú társai stb. Az iratnak sorsáról, értéke vagy értéktelensége megállapításáról dönteni, a megőrzésre érdemesítettek értékét meghatározni főképpen és végérvényesen a levéltár, illetőleg a levéltáros dolga. Egyidejűleg áldatlan és megtisztelő kötelesség, illetőleg szolgálat ez. A levéltáros feladatának teljesítése közben szakadatlanul malomkövek közt őrlődik. Nem engedheti meg, hogy használhatatlan papír tenger befogadásával, ha erre egyáltalán módja lenne, engedje elárasztani a levéltárat, szinte lehetetlenné téve ezzel mind az anyag levéltári feldolgozását, mind a kutatók tájékozódását. Ugyanakkor minimálisra kell korlátoznia annak kockázatát, hogy valóban történeti érték menjen veszendőbe. Szembe kell néznie azzal a ténnyel is, hogy egy-egy terület kutatója szemében olyan adathordozó is értéknek számíthat, amelyet pedig akár inf ormációszegényságe, akár sablon-jellege miatt ki kell zárni a történeti értékű iratok köréből. Márpedig eléggé erős ilyen irányú nyomásnak van kitéve. Ugyanakkor nem tévesztheti szem elől, hogy a történeti érték — minden jelenlegi konstans eleme ellenére — történeti kategória, a fogalma alá tartozó iratok köre tehát idők folyamán szűkülhet, de bővülhet is. Ezért számot kell vetnie a jövő olyan esetleges igényeivel is, amelyeket pedig valójában nem ismer, mert nem ismerhet. Ily módon munkájában ismételten kompromisszumokra kényszeríti a realitásoknak, mindenkori tudományos meggyőződésének és a jövő miatt szorongó lelkiismeretének egyeztetése. Felelősségének nagysága mérhetetlen. A tudós a múlt rekonstruálásának útján szolgál jelent-jövőt. A levéltáros arról határoz, hogy milyen anyagok álljanak a majdani rekonstruálok rendelkezésére. Végső soron — némi túlzással — első fokon tőle függ, hogy milyen lesz, a letűnt valóságot mennyiben közelíti meg a tudós által a társadalom számára és érdekében rekonstruált épület. A múlt emlékeivel, ám jelennek és jövőnek dolgozik. Azt hiszem, hogy felelősségteljes munkája joggal számíthat a társadalomnak ha nem elismerésére, de legalább megértésére. 20