Levéltári Szemle, 33. (1983)

Levéltári Szemle, 33. (1983) 1–3. szám - IRODALOM - Szekeres József: Források Budapest múltjából. Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai. Szerk.: Ságvári Ágnes / 249–260. o.

nyitó apparátusa, s ugyancsak Budapesten volt az államhatalom valamennyi központi intézménye. Az ország politikai, társadalmi és gazdasági életének központját jelentő főváros történetét e negyedszázadban már nehezen lehetett volna elválasztani az országos történelem alakulásától. Az ellenforradalmi rendszer fő ellentmondásai is Budapesten tetőztek, mivel a főváros volt a központja az ellenforradalom fő erői mellett az akkori társadalom progresszív csoportjainak, fellegvára a munkásosztálynak. A kiadvány e specifikus helyzet keretként történő felvázolása mellett egész sor olyan dokumentumot közöl, amelyek tükrözik a korszak fővárostörténetének önálló, sajátos vonásait, jellegzetességeit. Dokumentumai leginkább a várospolitikára vetnek fényt és jól érzékeltetik az ellenforradalmi rendszer kormányainak a főváros autonómiája és demokratikusabb jellegű városigazgatási intézményeinek korlátozására, majd felszámolására irányuló törekvéseit, a progresszív erők várospolitikai harcait és koncepcióit. A kormányzat várospolitikájával kapcsolatban bemutatja, miként veszi át a város vezetését a reakciós -konzervatív ellenforradalmi tábor szélső jobbszárnyán elhelyezkedő Wdff Károly vezette Keresztény Községi Párt, amely legfeljebb csak elnevezésében és szólamaiban mutatott hasonlóságot Európa más kereszténypártjaival. Az ellenforradalmi rendszer katonai vezetője, az 1920. márciusában kormányzóvá „választott" Horthy Miklós, volt monarchista ellentengernagy dobta be először a magyar politikai frazeológiába a „Bűnös Budapest — bűnös város" koncepciót, amelyet a Wolff párt felkapott és hangoztatott, miközben a korábban dinamikusan fejlődő világvárost és vezetését sivár provincializmusba, a várospolitikát pedig a kétes üzletek és egyéni meggazdagodások színhelyévé igyekezett lezülleszteni. Jól nyomon követhetők a kötetből e törekvések látványos kudarcai, a törvényhatósági és parlamenti választások harcai, amelyek eredményeként a város vezetésébe visszakerül a liberális ellenzék és először a legális munkásmozgalmat jelentő szociáldemokrata frakció, amely ugyan távolról sem hibák nélkül, de mégis a munkásköveteléseket igyekszik érvényre juttatni. A kötet szerkesztője az illegális kommunista párt és a korabeli munkásmozgalmak vonatkozásában először közreadott iratok alapján a budapesti munkásmozgalom helyzetének és mindennapjainak képét vázolja fel. Budapest e rendkívül ellentmondásos, alapjában negatívnak jelölhető negyedszázadáról — hiszen 1944/45-ben csaknem az egész város elpusztult — közreadott dokumentumokból megismerhetők a második világháborúba belebonyolódott (1941.) ország fővárosának, lakosságának megpróbáltatásai, szenvedései, ellenállása a totális háborús erőfeszítésekkel szemben. Az utolsó oldalakon a szovjet hadsereg fegyveres harca, városostromának hónapjai elevenednek meg, melyek befejezéseként Budapest lakossága, történelmének eddigi legnagyobb ajándékát, a kizsákmányolástól mentes, szabad, gazdag magasszínvonalú élet, a fejlődés lehetőségét nyerte el. A főváros életének e korszakára az elvesztett háború, a levert forradalmak, az idegen katonai megszállás, majd az 1920. évi trianoni békekötés káros kihatásai következtében, ráütötte a bélyegét a mérhetetlen nyomor. Kialakultak a Tripolisz, Csikágó, Valéria, Zita, Jeruzsálem elnevezésű nyomortelepek. A pályaudvarok mellékvágányain álltak az elcsatolt területekről elmenekült, kiutasított több tízezernyi vagonlakó vasúti kocsijai, ahol éveken át rettenetes körülmények között tengődtek. A korszak népbetegsége, a morbus hungaricusnak elkeresztelt tüdőbaj évente tízezreket sújtott a korai halál csapásával. A kormány — és csatlakozva intézkedéseihez a főváros — csaknem kétszeresére emelte a háború előtti adóterheket. Felemelték a belső vámvonalak fogyasztási díjtételeit, tömegek 255