Levéltári Szemle, 32. (1982)
Levéltári Szemle, 32. (1982) 2–3. szám - Tihanyi János: Az osztrák ellenállás levéltára: Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes, Wien, Altes Rathaus, Wipplingerstrasse 8. / 341–356. o.
A náci hatalom - Ausztria politikai-társadalmi struktúrájának megfelelően - két potenciális ellenféllel találta magát szemben az Anschluss után: a munkáslakosság — túlnyomórészt Felső-Ausztriában - többsége szocialista beállítottságú volt és az alapvetően konzervatív-katolikus jellegű polgári-paraszti réteggel. Nem lehet egységes osztrák ellenállási mozgalomról beszélni, meg kell különböztetni egy baloldali és jobboldali irányzatot. Az osztrák ellenállás erőviszonyaira az a tény volt mértékadó, amely szerint a polgárság — parasztság köreiben csak csekély mértékben játszottak szerepet gazdasági-szociális motívumok, mivel jelentékeny részének anyagi érdekeltsége, helyzete nem alakult olyan előnytelenül az Anschluss után, mint a munkásosztályé. A polgárság-parasztságnál mindenekelőtt világnézeti- vallási és osztrák-hazafias indítékok játszottak szerepet. Nagy számban fennmaradt Gestapo-jelentések, bírósági ítéletek tanúsítják, hogy az osztrák ellenállásban a munkásosztály vett részt a legnagyobb arányban. A munkásmozgalom mögött ekkor már négyéves illegális múlt volt, annak kemény, keserves tapasztalataival. (Az egyes nyugateurópai országok munkásmozgalmainak részvétele a hazai ellenállásban hasonló súlyt mutat.) Aktív és széles alapokra helyezett illegális tevékenységükkel az osztrák kommunisták sok volt szociáldemokratát is megnyertek, mindenekelőtt számos üzemi sejt számára. A kommunisták kezdettől fogva egy szabad, független és demokratikus Ausztria helyreállításáért küzdöttek és - bár csekély eredménnyel — egy pártokon felülálló osztrák szabadságfront létrehozásán fáradoztak. Önfeláldozó, önmagukat nem kímélő harcukkal az ellenállásban tekintélyt vívtak ki, de mindez pótolhatatlan veszteséggel, többezer — többnyire fiatal aktivista -kieséséveljárt. Az 1938/39-es évek tömeges letartóztatásai, valamint a külfölddel való kapcsolatok szétszakítása következtében a szocialisták központi szervezeteket nem tudtak működtetni és ellenállásuk egyes, egymástól izolált szocialista csoportokra hullott szét. Sok szociáldemokrata — a Gestapo miatt — csak a legközelebbi elvbarátaira szűkítette a kapcsolattartást. Szilárd szervezetek helyett laza társaságokat hoztak létre (Gestapo-körökben ezeket gúnyosan „asztaltársaságokénak, „ártalmatlan vörös kispolgárok" gyülekezetének nevezték). A katolikus egyház intézményesen nem lépett fel a náci megszállók ellen, de önmagában a nácik jelenléte Ausztriában, totalitárius törekvéseik világnézeti-lelki alapokon álló katolikus ellenállási csoportok alakulásához vezetett. (1945-ben e körök vezetői alkották az ÖVP első vezetőgarnitúráját.) Bizonyos monarchista ellenállási csoportok is létrejöttek. Mind a katolikus, mind a monarchista ellenállási csoportok „nagyosztrák" politikai elképzeléseket képviseltek. 1942-től Ausztria különböző hegyvidékein (Dél-Karintia, Dél- és Felső Stájerország, Salzkammergut stb.) partizáncsoportok kezdtek akciókat. A leghatékonyabb és a legtöbb áldozattal járó fegyveres harcot Tito-partizánokkal együttműködő karintiai szlovének vívták. Ezek között és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg kötelékében megalakított önkéntes osztrák zászlóaljban a kommunisták jelentős szerepet játszottak. Távol a megszállt osztrák hazától, az emigrációban sokezren járultak hozzá az antifasiszta ellenálláshoz, politikai, kulturális területeken tevékenykedtek Ausztriáért, együttműködtek a szövetségesekkel, harcoltak azok hadseregeiben, ellenállási és partizáncsoportokban.
