Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Ladányi Sándor: Hozzászólás Ivanyos Lajos tanulmányához / 169–171. o.

történeti fejlődésének tisztázódásához nagy mértékben hozzájárulhat. Hogyan szervezték meg az egyház egykori funkcionáriusai, az egyházlátogatás első szervei a működésük során keletkezett iratok őrzését, miként biztosították irattáraikat (regisztraturáikat), hogyan kísérelték meg az operatív ügyvitelben már nem szükséges, de véleményük szerint értékes iratanyag tartós védelmét, s milyen nehézségeik voltak e megpróbáltatásokkal terhes századokban az iratok őrzőinek, milyen pusztulások történtek az adott időszakban. Ilyen, s ehhez hasonló kérdések sokaságára igyekszik válaszolni Ivanyos Lajos dolgozatában, a kutatás 1958-as szintjén. (Az egyházi levéltártörténeti kutatás azóta sem haladt előre, legfeljebb az újabb felmérések mutatnak némi eltérést a korábbiakhoz képest: kisebb mértékben újabb adatok, anyagrészek előkerülését, sajnos nagyobb mértékben újabb iratpusztulásokat.) Ivanyos Lajos Bácskában, Ómoravicán (Bácskossuthfalván) született 1901. július 2-án. A szülői háztól korán elkerült. Középiskolai tanulmányait a kecskeméti református gimnáziumban végezte, ahol 1921-ben tett érettségi vizsgát. Előbb mérnöki pályára készült, s a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója volt 1921 és 1923 között. 1923. szeptember 22-én iratkozott be a Budapesti Református Theológiai Akadémiára. 1927-ben tette le az I. lelkészképesítő vizsgát, 1929 szeptemberében pedig megszerezte a református lelkészi oklevelet. A két lelkészképesítő vizsga között Skóciában, Edinburg és Aberdeen egyetemein mélyítette tudását, szélesítette látókörét. Kapcsolatba került az Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséggel, amelynek egy ideig országos titkára is lett, s szerkesztette a Diákszövetség lapját, a Diákvilágot, Szolgált segédlelkészként, diakonisszaképző intézeti lelkészként és gyülekezeti lelkipásztorként egyaránt. Érdeklődése egyre inkább a külmisszió felé fordult. Először a magyaroknak a törökök között végzett munkájával foglalkozott, majd Molnár Mária Csendes-óceáni tevékenysége kötötte le figyelmét, amelynek kapcsán azután a japán- és a világmisszió helyzetét is értékelte. Rövid ideig a hajdúböszörményi misszionáriusképző intézet és fiú Kálvineum igazgatója volt. Irodalmi téren ekkor kezd komolyabban tevékenykedni. Irodalmi működése mindig szoros kapcsolatban állott mindennapi munkájával. „Molnár Mira Mánuszon" a Missziói Füzetek 18. számaként jelent meg 1932-ben. A Külmissziói Évkönyv 1932. évi kötetében, valamint a Keresztyén Család 1932—1933. évfolyamában cikksorozatot közölt a magyar misszionáriusnő áldozatos munkájáról. Lassan összeáll a „Hét év a kannibálok földjén" 200 lapos kötet, amely 1935 és 1940 között négy kiadásban jelent meg. Molnár Mária tevékenységével továbbra is foglalkozott a Hajnal és a Református Igehirdető hasábjain, valamint előadásokat tartott a japán-misszió, majd a világmisszió helyzetéről. 1952-ben egészen más természetű, számára addig teljesen ismeretlen munkakörbe került: a Konventi Iroda levéltárosa lett. Itt igen sok teendő várta. Kitűnő szervezőképessége itt is maradandót alkotott: megszervezte a Konventi (később Központi, majd Zsinati) Levéltárat, amelynek később vezetője lett, s maradt 1971. március 1-én történt nyugalomba vonulásáig; a gyűjteményi főigazgató helyettesévé őt nevezték ki. Szinte creatio ex nihilo munkát végzett: egy elhanyagolt irattárból — igen nehéz körülmények között — tudományos intézményt alakított. Eközben a szakmát is oly magas fokon sajátította el, hogy tudományos értékű előadásai hangzottak el, publikációi jelentek meg: „Az 1705. évi tarapi zsinat végzései", „A Közalap története" című tanulmányai, 170