Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Ivanyos Lajos: A Magyarországi Református Egyház levéltárügye a reformációtól 1715-ig / 141–168. o.

„ ... 16. és 17. századbeli levéltári anyag .. . óriási többségében megsemmisült, vagy a legszerencsésebb esetben nagyobb részének időlegesen nyoma veszett. . . Annál sajnálatosabb pedig ez a dolog, mert kétségtelen adatok mutatják, hogy ilyen anyag valóban, és a jelek szerint nem csekély számmal volt is. . . . alig néhány kerület rendelkezik . .. rendszeresen vezetett régi jegyzőkönyvekkel. Legnagyobb részüknek még nyoma sem maradt az utókorra. Kétségtelen, hogy pusztulásuknál a rendszeres püspöki székhely hiánya hatott legjobban közre, sejtjük, hogy itt-ott tűznek estek áldozatul, mint például a legrégibb baranyai iratok az ún. tizenötéves háború alatt, „...hellyel-közzel elkobzás áldozata lehetett egy-egy ilyen protokollum ..." — a püspökök egyházkormányzati intézkedéseket végeztek levelezés útján is, azonban a régi időkből ilyen természetű iratok sem nagy számmal maradtak fenn." . . . (— az egyházmegyéket illetően —) az elkallódás veszélye ezeknél a szerveknél még fokozottabban érvényesülhetett, mert az espereseknek, akik körülbelül őrizték a levéltárakat, még kevésbé voltak állandó székhelyeik, mint a püspököknek".

102 Az egyházkerületi, egyházmegyei és egyházközségi iratok pusztulása, elkobzása és elkallódása ebben a korszakban sokszór egész területeket teljesen kifosztotta tett. Az idézettekben kihangsúlyozott állandó székhelyhiánynál sokkal inkább közrejátszott ebben az a másik ok, amiről már szó esett. A török-tatár és németdúlás, kuruc-labancvilág, protestánsirtás viharként sodorta el a történeti emlékeket, az egyháztesteket tépve, csonkítva, rombadöntve. Az ismételten jelzett megpróbáltatások színhelyén átfutva, tekintsünk be a szenvedések történetébe. Ez bő magyarázattal szolgál a magyar református egyház írott emlékei, főképpen az egyházközségi és egyházmegyei levelesládák tartalmának pusztulására vonatkozólag. A 16. század utolsó évtizedében felújult csaták, a török-tatár és keresztény seregek összecsapásai a Duna mentén, Budától Fehérvárig az efész vidéket pusztasággá tették. Tiszántúlon a török alatti romlást az 1596. évi tatárjárás annyira teljessé tette, hogy a Nagykunságban és a Körös—Maros mentén elpusztult az egyházközségek nagy része, 1598-ban két egyházmegye kénytelen volt összeolvadni. így alakult a nagykunsági és körös-marosközi egyházmegyéből az alföldi egyházmegye. A Tisza fölött Eger eleste és a mezőkeresztesi csata után „Borsod vármegye egész déli része romhalmazzá" lett, majd 1598-ban a török-tatár dúlás Borsodban még 19 községet törölt el a föld színéről. Erdélyben Básta zsoldosai parókiákat, iskolákat és templomokat égettek fel.

103 Csak kiragadott példák ezek a 16—17. századi forduló országosan általános állapotáról, hogy a dúló csaták, falvak felégetése, rablások, népek futása közben vajon milyen gondosság mellett állhatták volna ki az idők próbáját aló. század levelesládái? De a 17. század második felének, és a 17—18. század fordulójának a megpróbáltatásaiból sem kivételesek, hanem inkább jellegzetesnek kell tekintenünk azt a pár megrendítő képet, amely azt mutatja, hogy a magyar protestánsok számára nemcsak a régi történeti emlékeik megőrzése, hanem létük fenntartása is bizonytalanná vált.

104 A hevesnagykunsági egyházmegye történetírója idézi 1583-ból Budai Bálint esperes feljegyzését: „Mostan Isten édes nemzetünket és egyebeket is az keserűségnek és mérges italnak kóstolására és nem az ekklésia igazgatására hívta — (ti. az egyházkerület akkori kényszerű szüneteltetése idején) - .. .nincs az ekklésiának költsége, elpusztultak a helyek, az emberek a sok fegyver, 158