Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 1. szám - HIVATALTÖRTÉNET - Sasvári Matild: Törvényhatósági gazdasági felügyelők jelentései, 1922–1943 / 119–129. o.

hogy megalkotta a mezőgazdaság fejlődését előmozdító országos intézményeket, de a központi gazdasági intézmények mellett elhanyagolta a mezőgazdasági igazgatásnak azokat a külső hivatali szerveit, amelyeken keresztül a kormányzati kezdeményezések és országos intézmények termékenyítő és gazdaságfejlesztő hatása átjárhatta volna az egész mezőgazdaságot.... A külső, vidéki gazdasági igazgatás rendkívül szegényes maradt és nem lehetett sem eléggé kiterjedt, sem eléggé közvetlen ahhoz, hogy mindenütt megindítsa a gazdaságfejlesztő folyamatot.... Voltaképpen csak a vízügyi, erdészeti és állategészségügyi szolgálatra vannak külső vidéki hivatalaink . . . Ezek mellett — a Földművelésügyi Minisztérium egynéhány külső szakemberétől eltekintve — a gazdasági felügyelőség az egyetlen rendszeres külső, vidéki gazdasági hivatal, melynek munkájára gazdaságfejlesztő törekvésünk támaszkodhatok." Nem vitás, hogy a mezőgazdasági ügyekkel foglalkozó minisztérium a kiegyezés után figyelemreméltó erőfeszítéseket tett a mezőgazdaság korszerűsítése érdekében. Lehetőségei azonban — az óriási kiterjedésű egyházi és világi magánbirtokok nagyfokú önállósága és befolyása következtében még az adott társadalmi viszonyok között is — igen-igen korlátozottak voltak. Ennek következtében a minisztérium és a kiváló szakemberek erőfeszítésének eredményessége a különböző területeken meglehetősen egyenetlenül alakult. A mezőgazdasági szakképzés még a legfelsőbb szinten is, továbbá a mezőgazdasági kutatás- és kísérletügy rövidesen vitathatatlanul elérte a legfejlettebb európai országok színvonalát is. De — mint az indokolás fenti mondatai is megállapítják — az adatszolgáltatási rendszer meglehetősen nehézkes és bizonytalan volt. Márpedig megbízható és gyors adatszolgáltatás nélkül a minisztérium nehezen tudta helyesen kialakítani állásfoglalását a mezőgazdaság fejlesztésének irányítására, és jól-rosszul kialakított irányelveinek még a korlátozott keretek között is alig-alig tudott érvényt szerezni. A kétirányú információ-áramlás megszervezésének szükségessége már a kiegyezés utáni években érezhetővé vált. Az általában többé-kevésbé jól képzett jogászokat foglalkoztató törvényhatóságok, és elsősorban a vármegyék nem voltak alkalmasak arra, hogy az államigazgatás szerteágazó és egyre nagyobb szakértelmet igénylő területeit megfelelően ellássák. így azután előbb-utóbb több minisztérium kénytelen volt szakszereket létesíteni a vármegyékben. E szakszervek felállítása többnyire különösebb nehézségek nélkül ment végbe. Evidens államérdekekről (pénzügy, vízügy stb.) lévén szó, az országgyűlés a szükséges összegeket előbb-utóbb megszavazta, a vármegyék pedig mindig szívesen fogadták feladataik csökkentését, ha beleszólási joguk legalábbis látszólag nem csorbult. A központi mezőgazdasági igazgatás általános feladatkörű vármegyei szakszervének létrehozása azonban még hosszú évtizedekig egyre csak húzódott-halasztódott. Az első időkben a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium szinte észrevétlenül próbált beépülni a vármegyék mezőgazdaságának irányításába éspedig nem hivatásos, fizetett tisztviselők, hanem díjazás nélküli, önkéntes, tiszteletbeli megbízottak útján. Ez az eleve kilátástalan kísérlet természetesen nem vált be. Viszonylag kevés volt vidéken a rendelkezésre álló, rátermett és megfelelő szaktudású megbízott. Ezek erőfeszítései a félfeudális kötöttségeken, valamint az országos és helyi politikai intrikákon többnyire megfeneklettek és elképzeléseik nem realizálódtak. így aztán minden látható eredmény és minden megbecsülés nélküli munkájukat kevés kivétellel még ezek is elhanyagolták, vagy feladták. 120