Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - FIGYELŐ - Körmendy Lajos: Proveniencia, pertinencia, nemzetközi levéltári jogviták / 671–683. o.

nemzetek nemzeti szuverenitásuk bizonyításának, nemzeti identitásuk megismerésének egyik legfontosabb forrása a kulturális vagyon, Örökség, amely „azt a tulajdont jelenti, amit egyházi vagy világi területen minden állam nagy fontosságúnak tekint a régészet, őstörténet, történelem, irodalom, művészet vagy a tudomány szempontjából",az UNESCO közgyűlésének XVI. ülésén elhangzott meghatározás szerint.

6 „A levéltárak minden nemzeti közösség vagyonának lényeges részét képezik. Ez a dokumentumtömeg nemcsak számot ad egy ország történelmi, kulturális és gazdasági fejlődéséről, nemcsak megalapozza a nemzet identitását, hanem ezenkívül a polgárok jogainak megerősítéséhez is elengedhetetlen bizonyságot szolgáltat."

7 Az elvek harca Ch. Kecskeméti az e témakörben írt munkájában a 17. századig visszamenően pontos történeti visszatekintést ad azokról a nemzetközi szerződésekről, amelyek valamilyen módon rendezték a felmerült nemzetközi levéltári jogvitákat.

8 A szerző a felsorolás után néhány következtetést von le a történeti példákból: az igazgatáshoz szükséges kurrens irattárakat a szerződő felek általában átadták egymásnak; az elhurcolt iratokat is gyakran visszaszolgáltatták a háború után; a gyarmatok függetlenségekor szinte ötletszerűen, az erőviszonyoknak megfelelően rendezték a vitás levéltári ügyeket stb. Ha ezeket a szerződéseket egy történelmi keretbe helyezzük, érdekes kép bontakozik ki. A 17. században már nagy iratátadások történtek. Nem beszélhetünk ekkor még egyik elvnek a túlsúlyáról sem, teljesen rendszertelenül alkalmazták őket. A történeti és az adminisztratív levéltár (kurrens irattár) még nem vált szét, ez a folyamat Jussán ment végbe, és általában átnyúlt a 19. század első felébe. A történelmi, a jogbiztosító és az adminisztratív iratok egybemosódtak. A három iratfajta szétválása egybeesett a polgári fejlődés előrehaladtával, melyet többek között a közigazgatás fejlődése és a nemzettudat kialakulása fémjelzett. A polgári, vagy inkább a polgáriasodó közigazgatás fejlődésével a jogbiztosító jelleg mellett fokozatosan megnőtt az iratok adminisztratív jelentősége: összeírások, kataszterek, anyakönyvek stb. nélkül nincs hatásos közigazgatás. Az Európaszerte jelentkező központosítási kísérletek — melyek a polgári forradalmak után győzedelmeskedtek teljesen — csak erősítették ezt a folyamatot. Sőt, ennek következtében kialakultak azok a nagy központi levéltárak, melyek igen gyakran tárgyai a nemzetközi jogvitáknak (a helyi levéltárak általában helyben maradtak, ezért ritkábban vitatottak). A polgári forradalmak után megalakult központi polgári szervek gyakran egycsapásra megszüntették a régi feudális intézményeket, ezáltal azok levéltárának adminisztratív jellege megszűnt, történeti levéltárakká alakultak át. (Erre legjobb példa a magyar minisztériumok megszervezése 1867-ben.) Az új polgári jogrend a feudális iratok jogbiztosító értékét redukálta. A polgári nemzeti tudat pedig fölfedezte a feudális levéltárakat mint a nemzeti múlt kincstárait, és ezzel kialakult — többnyire a 19. században — a történeti levéltár fogalma. Ez a folyamat kitapintható a szerződésekben: a 19. században megszaporodtak az olyan megállapodások, ahol már világosan szétválasztják az adminisztratív iratokat a történeti iratoktól.

9 Ennek megfelelően ezen idő előtt a mai értelemben vett levéltári jogvitáról csak fenntartásokkal beszélhetünk. 674