Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 1–2. szám - IRODALOM - Bariska István: Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke. Somogyi Almanach 27–29. sz. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1978. / 371–373. o.

ma már kockázatos bármely témához hozzányúlni. Ennek a kitűnő szakembernek inkább azzal a nehézséggel kellett megbirkózni, hogy milyen módon egészítse ki a tapasztalati úton szerzett igen gazdag ismeretét a tájegység, a termelési mód, az életmód történeti képével, tulajdonképpeni fejlődéstörténetével. Erre a problémára frappáns megoldást talált, olyat azonban, amit a gyakorlatias természetű néprajzkutatók nem vállalnak szívesen, nevezetesen a levéltári kutatást. Takács Lajos nem restellte átnézni a Széchényi-család levéltárának vonatkozó részleteit az Országos Levéltárban, hiszen tudta, érezte, hogy csak a történeti feltárás adhat ma már olyan dimenziót, amely révén közvetetten ugyan, de tetten érheti azt, amit a helyszínen szaktudományunk a már ismert okokból elmulasztott felmérni. Ennek a nagy forrásfeltáró munkának köszönhető, hogy a „Kis-Balaton és környéke" néprajztörténeti munka lett. Érdemes a szerző szavait idézni: „A helyszíni gyűjtőmunka mellett legalább oly fontos volt a levéltári kutatás is, melynek legfontosabb részét a Széchényi család levéltárában végeztem, mely rendkívül bőséges anyagot szolgáltatott a lápvidék hasznosításának olykor periférikusnak tűnő kérdéseire is." Ezúttal sem győzzük eléggé hangsúlyozni, milyen óriási jelentősége van annak, amikor a forrással szakember találkozik, még pontosabban, amikor egy adott forrás néprajzi vonatkozásait néprajzos szakember értelmezi. Erre nem az utolsó, a kötet XV. fejezete a legcsattanósabb példa, ahol kifejezetten terminológiai kérdésekkel foglalkozik Takács Lajos, hanem az egész kötetben alkalmazott módszer, nevezetesen az, hogy a forrásbeli adatok a néprajzos szakember számára már eleve m szemléletesek, magát a rekonstruálásra váró élet összefüggéseit és részleteit jelentik. Ezek az adatok nem sikkadnak el, akár olyanok, amelyek a tájegység természetföldrajzi képének kialakulását szemléltetik, akár a lakosság vándorlására utalnak, vagy éppen egy speciális eljárásra, munkaeszközre vonatkoznak, amit csak a néprajzos szakember tud értelmezni forrásszinten is tárgyi néprajzi ismeretei révén. Takács Lajos feldolgozási módszere már tipikusan néprajzos szempontú. Munkája tizenöt fejezetre tagolódik, így: A berek jellege (I), Közlekedés a lápon (II), Halászat (III), Rákászat (IV), Vadászat (V), Legeltetés, takarmányozás (VI), Pásztorok a szigeten (VII), Az irtás lehetőségeinek alakulása (VIII), Az erdei haszonvételekben bekövetkezett változások (IX), Erdőhasználat változása a Kis-Balaton körül (X), Faizás és vesszőszedés a berekben (XI), Nád és nádvágás (XII), Sás és hasznosítása (XIII), Berki rétek (XIV), Terminológiai kérdések (XV). A kötet olvasása közben valóban egy teljesen ismeretlen világ tárul fel, hiszen hazánk legnagyobb, mintegy 25-30 négyzetkilométeres lápos területének, a Kis-Balatonnak ilyen emberközpontú vizsgálatát eddig még senki sem végezte el. A Kis-Balatont, a lápot ismerő, annak adottságain élő ember, az úgynevezett berki ember vagy berki bújár sajátos gazdálkodási kultúrája, kitűnő alkalmazkodási készsége áll össze egy egész képpé a tizenöt fejezetben. A Kis-Balaton és környékének történeti-néprajzi feldolgozója természetesen tudta, hogy a tájegység 18-19. századi állapota csak úgy rekonstruálható, ha a természetföldrajzi változásokat is feldolgozza, miközben a Széchényi allodiumok terjeszkedése miatt a láp hasznosítására kényszerült népesség gyakorlati tapasztalatait számba veszi. Amit tehát erről a rendkívül érdekes ökológiai szempontból is különös tájról, s főleg 372