Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 1–2. szám - Vadász Géza: Fejér megye törvényszékének iratai, 1790–1848: IV–A–33 34,80 fm / 293–300. o.

Ezeket az előírásokat azonban a valóságban nem tartották be. Ennek következtében sok olyan eset fordult elő, hogy a rabot hosszú ideig tartó fogság után bocsátották csak el, mert a bizonyítékok az ítélet kimondásához nem voltak elégségesek. Igen sokszor gyanúból hozták be a rabokat. Előfordult, hogy valakinek a panaszára, gyanújára a feddhetetlen életű embert befogták és ezen behurcolás folytán becsületében megrontották, sőt egész élete folyását tönkretették. A törvények természetesen csak azt tették lehetővé, hogy a tisztviselők akkor vetessék Őrizetbe a gyanúsítottat, ha meggyőződtek róla, hogy a ráirányuló gyanú elég alapos. A fenyítőper alapjául szolgáló panaszlevél kivizsgálása után a megyei közgyűlés, megyei törvényszék vagy az alispán utasítja az ügyészi hivatalt, hogy az alperest meghatározott időpontban büntetőperbe idézze. Ha a szükség úgy kívánta, az alperest háromszor is törvénybe szólították a meghatalmazó rendelet alapján, amelyet a megyei esküdt kézbesített ki. Ez az okirat a tiszti ügyész által összeállított eredeti vádlevél másolata volt, amelynek hátlapjára az alispán rávezette a tárgyalás időpontját. A büntetőügyek tárgyalása a következőképpen folyt le. A tiszti ügyész, mint hivatalbeli felperes felmutatja és beperesíti a perhez tartozó irományokat, majd előadja a vád rövid foglalatát amely a tények puszta felsorolására szorítkozik ahogyan azok a beperesített irományokból kitűntek. Végül a törvénykönyv megfelelő cikkelyeire hivatkozva kéri a vádlott elítélését és — ha az ügy olyan jellegű — a kárpótlásban történő elmarasztalását. A védelmet ellátó tiszti alügyész, vagy ahogyan akkoriban nevezték: „mentő fiscus", vagy „védő alperes ügyész" ügyelletében igyekszik megcáfolni a vádat, előadja a mentő körülményeket és arra törekszik, hogy érvelésével kieszközölje védence felmentését. Törvényekre hivatkozó vita szokott folyni a tanúk meghitelesítéséről is. Ilyen jellegű érvek alapján kérik kölcsönösen egymás tanúi meghitelesítésének mellőzését: köz- és parasztsorsú emberek nem, vagy csak bizonyos esetekben tanúskodhatnak nemes ember ellen; nem fogadható el a tanú, mivel az al- vagy felperes közeli rokona. Miután törvényszéki ítélet dönt e kérdésben, a felperesi replika következik, amelyben a vádló elősorolja bizonyítékait és cáfolni igyekszik a vádlott mentségére felhozott érveket. A védőügyvéd feleletében esetenként némi ékesszólás, a kor szelleme, valamint az emberi természetről vallott felfogása nyilvánul meg. Itt kell megemlítenünk, hogy a fenyítő perek tekintélyes része elszegényedett nemesek ellen folyt, így iratai e társadalmi réteg mentalitásának, életfelfogásának, életvitelének, gazdasági állapotának fontos dokumentumai, melyek ismerete nélkül az armalista nemesség bomlási, süllyedési folyamatát nem lehet hitelesen megrajzolni. A bizonyítékok elfogadhatóságáról folyó vetélkedés többszöri ismétlődése után a vádló- és védő ügyvéd egyaránt ítélet alá bocsátja az ügyet. Fellebbezés esetén a per anyagát a Királyi Táblára küldték át. Mindezek után következett az ítélet végrehajtása, amelynek egy része kinn, nagyobb része pedig benn, a vármegyeházánál teljesült. A kiszabaduló rabot az illetékes tisztviselő levél mellett annak a községnek vagy pusztának elöljárójához vagy gazdasági tisztjéhez utasította, ahol tartózkodni fog. Ezek az elöljárók a rabokról lajstromot vezettek, és életük folyását mindenkor szemmel tartották, 296