Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 1–2. szám - T. Mérey Klára: Az ipar története a kapitalizmus idején egy Duna menti kistájban (Paks–Mohács között) / 225–257. o.

Az iparszerkezetet feltüntető adatokat vizsgálva feltűnő a fonó- és szövőiparban dolgozók számának és arányának 1900 és 1910 közötti nagy növekedése. Ez nem is csodálható, hiszen pl. a Tolna megyei Dunapart egyik legjelentősebb gyáripari üzeme a Tolnai Selyemgombolyító volt, amely utóbb selyemgyár lett. Már 1882-ben évi 36— 40 kg selymet dolgoztak fel itt ruhaszövetté és zsebkendővé. A felépült gyárban eleinte olasz szakmunkások végezték a munkát, majd a helyiek is megtanulták a munkafolyamatokat. A tolnai selyemgyár, amelyhez egy Szekszárdon létesített selyempete vizsgáló állomás is kapcsolódott 1900-ban 174, 1910-ben 458 alkalmazottal dolgozott, Szekszárdon pedig 107, illetve 159 fő dolgozott ugyanakkor. A munkások többsége nő volt. (435, illetve 148 volt 1910-ben.)

26 Hasonlóképpen jelentős üzeme ennek az iparágnak a Mohácson létrehozott selyemgyár, amely 1910-ben 190 alkalmazottal dolgozott, továbbá az ugyanitt működő kendergyár is. Ismerünk egy Pakson dolgozó gyapjúfonodát és egy Tolnán működő szőnyeggyárát. Az 1910. évi népszámlálás ez utóbbiban 34 alkalmazottat jegyzett fel. Ebben az esztendőben ez az iparág már az ipari keresők 8,8%-át foglalkoztatta ezen a területen és 4 jelentős gyára volt.

27 Mindamellett a takács és műszövőipar nem halt el teljesen, sőt a gyári verseny hatása mellett is életképes maradt — a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara 1910. évi jelentése szerint —, mely többek között Baját is említi, ahol ez az iparág különösen kifejlődött. A gyáripar azonban a Duna bal partján is előretört. 1913-ban az iparkamara jelentése a Grauaug-féle bajai gyapjúfonó és szövőgyár emelkedő forgalmáról számol be, s arról, hogy a fonalak elhelyezésénél mutatkozó nehézségeket sikerült legyőzni.

28 Ezeknek az üzemeknek a zöme tehát 1900 és 1910 közt alakult, illetve fejlődött ki. Ez az az iparág, amely ezen a területen leginkább koncentrálódott, sőt belső struktúrája is módosult-. A hajdani takácsipar helyét egyre inkább a gyáripar foglalta el. Az iparszerkezetet tekintve a fonó- és szövőiparban foglalkoztatottak aránya 1900 és 1910 között 2%4cal nőtt, s 1910-ben már a munkások 5,5%-a dolgozott az ehhez az iparághoz tartozó gyárakban, s többségük nő volt. Tolnán pl. a helyi hagyomány szerint a legszegényebb társadalmi réteg dolgozott a selyemgyárban. Amikor a rossz idő beállt és a messze földön dolgozó kőművesek hazatértek, akkor feleségeik mentek el a selyemgyárba, ahol akkor kezdődött a téli idény, a gubófőzés időszaka. A bőripar aránylag kevéssé fejlődött az első világháború előtt, ami annál is feltűnőbb, hiszen köztudott, hogy Baja volt a külföldre szállított bőrök egyik fő gyűjtőhelye. Emellett ez az iparág egyike a legvízigényesebbeknek. A nagyvállalatok között sem szerepel bőrgyár, de tudjuk azt, hogy Mohácson három bőrgyár is dolgozott 1914-ben. Alt Gyula tímárüzeme 1914-ben 5 LE géppel és 5 munkással felsőbőrt, blank bőrt, bocskortalpat készített, marha- és lóbőrből. Jelentős volt még ugyanitt a Schmidt család bőrgyára, amely 18 LE géppel és 14 munkással talpbőröket és sima, továbbá barkás marhabőröket állított elő. Hasonlóképp Mohácson volt ekkor Weisz Sándornak is bőrgyára, aki 30 LE géppel és 25—30 munkással húzóbőrt készített szíjgyártók részére, továbbá bocskor felsőbőröket állított elő.

28 230