Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 1–2. szám - Kovács Kálmán: A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja kilenc európai tőkésország sajtójában / 119–148. o.

3. A háborúban vesztes államok a) Németország Eleinte a német polgári sajtó is elsősorban a volt köztársasági elnökről írt, ezzel mintegy el is tereli a figyelmet a proletárforradalom osztály tartalmáról. „Károlyi új, demokratikus Magyarországot proklamált, mint az ott élő, nagyszámú nemzetiségek államát. Naivitás volt feltételeznie, hogy ez a perspektíva majd visszatartja a németeket, szlovákokat, szerbeket attól, hogy saját nemzeti államuk kiépítését a szövetséges nagyhatalmaknál elérjék. Károlyi az antant lelkes híve volt. Párizsban inkább volt otthon, mint Pesten. Vakon hitt az antant önzetlenségében és igazságszeretetében és túlértékelte nevének hatóerejét a szövetségeseknél. Ezek (t.i. az ántánt-hatalmak) bátorították, amikor még Tisza vasmarokkal uralta az országot és ezek használták fel őt a robbantáshoz. Amikor a kettős monarchia szétesett, és a mór megtette kötelességét, mehetett. Károlyi naivsága megbosszulta magát. Az általa sürgetett katonai katasztrófa következménye volt a feltétel nélküli kapituláció, melynek terhe alatt leginkább Magyarország szenvedett. Gyerekesség volt Károlyi feltételezése, hogy mint új szövetséges kerül a terített asztalhoz. Mert amikor oda került, a tele tálak már mások előtt álltak. Ezzel a kezdettől kilátástalan kísérlet sorsa meg volt pecsételve." A magyar állam egységét Tisza a németek segítségével akarta megtartani, „Károlyi ugyanazt az antanttól remélte. El volt veszve, amikor a magyarok felismerték, hogy őket és önmagát is megtévesztette". „Magyarország megszállása ellen tiltakozott Károlyi, amikor lemondott elnöki tisztségéről és maga proklamálta a proletár hatalmat" — folytatja a cikkíró. „Ha a győztes hatalmak csak nemzeti államok létjogosultságát ismerik el, akkor a budapesti tiltakozásnak nincs helye, mert a régi Magyarország lakosságának alig fele volt magyar. A magyar kommunisták tehát folytatják a gentry-politikát." Ennek mélyebb gyökerei vannak — ismeri el a szerző — mert Magyarország ezer éves történelmével és a lehető legjobb természetes határaival, ha nem is nemzeti szempontból, de ténylegesen egységet képezett. „A szorosan egymásba fonódó országrészeknek Párizsban elrendelt nyers szétszakítása, a megmaradt törzs teljes kivérzésével fenyegetett." A határtalan elkeseredésből fakadt az utolsó mentési kísérlet: „a világforradalom kihirdetése, a Tanácsköztársaság megalakítása". A fordulat az előző uralkodó rétegek hozzájárulásával történt, mert nem volt más reményük. „Budapest azt teszi, amit Oroszország Bresztben kísérelt meg és amit a Spartakus szeretne Németországban elérni." A forradalom osztálytartalmáról itt sem történik említés. Az egyoldalú elemzés csak bevezetés volt a sajátos nézőpont alátámasztására. „Budapest csak a kezdet, a forrongás valószínűleg kiterjed Ausztriára, de mindenekelőtt a német forradalmi mozgalmat támogatja és a tervbe vett kényszerbéke elfogadását ott valószínűtlenné teszi." Németországban a polgárság tömegesen csatlakozik Ludendorffhoz, a „proletariátus a Spartakus-mozgalomhoz és készül áll az utolsó ütközetre, mely majd meghozza a végső győzelmet". Olyan békeszerződés, mely megfeledkezik a lelkek 135