Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - ADATTÁR - Nékám Edit: A balassagyarmati rabdolgoztató intézet működése, 1830–1848 / 85–90. o.

Nékám Edit: A BALASSAGYARMATI RABDOLGOZTATÓ INTÉZET MŰKÖDÉSE (1830-1848) Balassagyarmaton, 1830-ban alapították meg Nógrád vármegye rabdolgoztató intézetét a megyei börtönben fogvatartottak munkájának hasznosítására. Tizennyolc évi működésének ideje alatt keletkezett, a Nógrád megyei Levéltárban található számos irat a reformkor büntetőjogáról, börtönügyi helyzetéről, fejlődésének ellentmondásosságáról ismerteket több szempontból is figyelemre méltó adattal egészítheti ki. Magyarországon már a XVIII. század végén több város tervbevette dologház építését (1791-ben Lőcse, 1793-ban Sopron), az első posztókészítő dologházat 1796-ban Kassán hozták létre, ahol csavargókat, koldusokat is dolgoztattak. (1) A XIX. század elején, különösen a 30-as, 40-es években, az egyre súlyosabb börtönügy megoldására, a büntetőjogi, eljárásjogi reformkísérletek hatására több megye és város hozott létre a rabok dolgoztatására dolgozóházakat, rabdolgoztatókat (Arad, Pest, Nógrád, Csongrád, Heves megye, Miskolc). (2) Nyugat-Európában, először Angliában, később egyes holland, német és olasz városokban már a XVI—XVII. században megalakultak a dolgozó-Javító- vagy kény szer munkaházak, ahol csavargókat, kóborló gyermekeket és a szabadságvesztés-büntetésre ítélteket egyaránt munkára fogtak, ezek már valódi börtönök voltak. (3) A szabadságvesztés-büntetés csak a XVIII. században, a felvilágosodás büntetőjogi vitáinak hatására vált általános, a büntetési rendszer alapvető büntetési nemévé. A feudális büntetőjog kegyetlen büntetési nemei: a különféle kínzások, a testcsonkító büntetések, a vallási felfogás szerint a bűntől való megtisztulás eszközei eltörpülnek a bűnösre a Pokolban váró kínok mellett. A felvilágosodás képviselői élesen szembeszálltak a valláson alapuló feudális büntetőjoggal, felfogásuk szerint a büntetés célja nem az egyéni vagy társadalmi bosszú érvényesítése, hanem a társadalmi megelőzés, „funkciója többé nem represszív, hanem preventív". (4) Ennek a funkciónak legjobban a szabadságvesztés-büntetés felel meg, lehetővé teszi azt, hogy az elkövetett bűncselekménnyel arányban szabják ki a büntetést, hatékony biztosítékot nyújtva a társadalom számára. Végül az ítélet ideje alatt az elítélt a társadalom számára hasznos munkára fogható, ezzel is eredményesebbé téve átnevelését, emellett oktatására is mód nyílik. A felvilágosodás büntetőjogi reformereinek hatására a „XVIII. század végére már uralkodóvá vált Nyugat-Európában az a vélemény, hogy a büntetési rendszer alapjává nem a halálbüntetést, az emberi személyiség megszégyenítését vagy fizikai fájdalmakkal való gyötrését, hanem a szabadságvesztés-büntetést kell tenni". (5) A magyar büntetőjogban a tömlöc- vagy börtönbüntetés mint önálló büntetés (sokszor botozással, böjtöléssel összekapcsolva) csak a XVIII. század harmadik- negyedik évtizedében terjedt el. Az elítélteket a vármegyeházák pincéiben zsúfolták össze, hogy a későbbiekben - megláncolva, hogy szökésüket megakadályozzák - közmunkára fogják őket. A rendkívül elmaradott börtönviszonyok javítása érdekében, a jobbágykérdés rendezésének részeként Mária Terézia 1773-ban Szempcen alapította az első országos börtönt. (6) A javítóházban a megyék által beküldött elítélteket dolgoztatták, de célul tűzték ki erkölcsi nevelésüket is. II. József a börtönt Szegedre helyezte át, ahol azonban a XIX. század húszas éveitől kezdve lassú hanyatlásnak indult, 1831-ben végleg megszűnt. A szegedi fenyítőházban 1820-ban 24,1821-ben 16,1824-ben 21,1825-ben 15,1826-ban 10,1829-ben 4,1831 júniusában már csak 2 rabot tartottak fogva. (7) Hanyatlásának és megszűnésének oka a rendkívül magas rabtartási költségekben keresendő, amelyet a megyék fizettek. A fenyítőház igazgatója 1827. márciusban jelenti: „remélni lehet, hogy ha a tart. díj leszállíttatik, akkor többet küldenek ide, mert a törv. hatóságok most olcsóbban látják el rabjaikat, sem adminisztrációra, sem őrzésre, sem az élelmezésen kívül más költségre nem lévén kiadásuk s ezen felül a rabok munkáját is használhatják." (8) Nógrád megye nemes Komjáthy István után, akit 1816. januárjától 1825-ig tartottak fogva Szegeden, tartási költség címén 2299 forintot fizetett a megyei pénztárból, ebből elítélt édesanyja 683 forintot befizetett, a többi azonban soha nem térült meg. (9) A helytartótanács már 1808-ban a megyék véleményét kérte kerületenkénti „nyilvános dolgozóház" felállításáról, ahol a félévnél hosszabb időre elítéltekkel megfelelő munkát végeztetnének, lehetővé téve, hogy , jobb erkölcsi oktatás és vallási gyakorlatok által a börtönből inkább javulva" távozzanak. Válaszaikban a megyék a dolgozóház felállításának hasznosságával egyetértettek, de különböző anyagi nehézségeikre hivatkozva a felállítás költségeihez hozzájárulni nem tudtak. (10) A börtönügy rendezését célzó központi intézkedések sorra meghiúsultak a megyék ellenállásán. A XIX. század húszas éveitől kezdve azonban az igazságügy korszerűsítésére irányuló reformkísérletek kapcsán újra a figyelem középpontjába került a börtönhelyzet javítása. A megyei tömlöcök szörnyű állapota, az elítéltek egyre növekvő száma, 85