Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - ADATTÁR - Tömöry Márta: Szigeti József levelei Thallóczy Lajoshoz, 1880–1885 / 119–128. o.

IRODALOM Both Ödön: A STUPRUM VIOLENTUM A KÉSEI FEUDÁLIS MAGYAR BÜNTETŐJOGBAN (1790-1848) Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et politica. Tom. XXTV. fasc. 2. Szeged 1977. 36 1. A szerző több évi munkával aprólékosan kijegyzetelte a szegedi városi bíróság 1790 és 1848 közötti bűnügyeinek egész, igen tekintélyes anyagát. E munkája alapulvételével készítette el egy évtizeddel ezelőtt a büntethetőséget kizáró okokról szóló kitűnő monográfiáját, mely ugyancsak ennek a korszaknak szegedi gyakorlatáról szól, de gondosan beledolgozta azt is, amit a büntetőjog általános részének e problémáiról régebbi időkre vonatkozóan felkutattak, és amit a korszak büntetőjogász tudósai írtak. Azt vártuk, hogy feldolgozó munkáját a büntetőjog általános része valamely másik problémakörének, pl. a tettesség és részesség vagy a kísérlet feldolgozásával folytatja. Ezt azonban nyilván későbbre, egy nagyobb dolgozatra tartogatja, ehelyett most a különös résznek egyik fejezetét mutatja be. Miért kezdi a különös részt éppen az erőszakos nemi közösüléssel? Az élet elleni vagy a testi épség elleni deliktumok valószínűleg fontosabbak lennének, jóval nagyobb büntetőjogi gyakorlatról számolhatna be, nem is szólva a vagyon elleni deliktumoknak akár csak egy részéről is, amely akkor is, minden törvényszék ügyeinek többségét adja. Valószínűnek látszik, hogy éppen ezért választotta a szerző feldolgozásra ezt a témát, mert aránylag kevesebb jogesetet kellett feldolgoznia, aránylag röviden végezhetett az anyaggal. Bevezetőben vázolja a ténylegesen alkalmazott jogszabályokat és törvénytervezeteket, valamint a büntetőjogászjogtudósok álláspontját. Kiderül, hogy a bűncselekménnyel fogalmi elemeinek meghatározását — büntetőjogi nyelven tényálladé kának leírását — először az 1696. évi Corpus Juris kiadásba becsempészett alsóausztriai büntetőtörvénykönyv, az oly sokszor hivatkozott Praxis Criminalis tartalmazta. Nem csoda, hogy annak tételei közvetlenül 1848-ig, de a büntetőjog tudományban Pauler Tivadar nagy Büntetőjogtanáig hatottak. Jellemző módon az ellenreformáció szellemében született törvénykönyv csak a tisztességes nőket részesítette az erőszakos nemi közösüléssel szemben büntetőjogi védelemben, és ez a tanítás egész Pauler Tivadarig hatott. II. József kissé bizonytalan és különféleképpen érthető definíciója után csak az 1795. évi, és különösen az 1843. évi büntetőtörvény-javaslat nem tett különbséget a tisztességes és nem tisztességes nők büntetőjogi védelme között. Nem csoda, ha ezek a törvényjavaslatok, melyek erről szóló elveit még kitűnő büntetőjogtudósok sem fogadták el, egyáltalában nem hatottak a szegedi városi bíróságra. A gyakorlatnak külön problémája, amit a szerző részletesen tárgyal, mikor tekintik az erőszakos nemi közösülést befejezett bűncselekménynek. Ebben sem a jogszabályok, sem az elméleti szakemberek nem igazítanak el. Csak az 1843-as javaslat tartalmaz rendelkezést arról, hogy a cselekmény befejezettnek tekintendő, ha „a nemző részek valósággal egyesíttettek". A szegedi gyakorlat azonban csak akkor tekinti befejezettnek a cselekményt, ha az ejaculatio seminis is bekövetkezett. Ezt a nagyon megszorító álláspontot a régi törvényekben és a Praxis Criminalisban rendelt büntetést, a halált, ezért igyekezett a bűncselekmény „törvényes tényálladékát" ennyire szűkre szorítani. Ezzel a fejtegetéssel azonban nem tudok egyetérteni, mert a szerző azt is megírja, hogy az erőszakos nemi közösülésért elítéltek rendszerint 2 évi esetleg negyedévenként 30 botütéssel súlyosított rabságot szenvedtek. Ennél magasabb szabadságvesztésbüntetést csak akkor szabtak ki, ha az elítéltet más bűncselekményben is elmarasztalták. Igaz, az akkori börtönviszonyok mellett 3 évi börtént adtak a megkegyelmezett halálraítélteknek, tehát ezt mái „életfogytiglani"-nak tekintették. Tehát ha megállapították a befejezett büntetést, akkor sem szabták ki a „törvényes" büntetést, mint a szerző megállapítja, törvényrontó szokást vezettek be. De akkor nem volt szükség arra, hogy a bűncselekmény tényálladékánál még külön megszorítást alkalmazzanak. Az egyes esetek vizsgálata alapján nem tudja megállapítani, vajon a serdületlen leánygyermeken elkövetett nemi közösülést külön bűncselekménynek tekintette-e a gyakorlat, vagy az elmélet tudósait követve arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ilyen korú gyermek akaratnyilvánításra képtelen, és így az erőszak vélelmezendő. Tényleg ilyen korú gyermekkel való közösülést, mely a külsérelmi nyomok alapján bizonyítható volt, büntették, viszont felmentették azt, akinek elfogadták azt a tényállítását, hogy tévedett, azt hitte, a gyermek idősebb, már 14—15 éves is van. A kísérletet büntették, de a kísérlet és az előkészületi cselekmény közötti határvonalat a gyakorlat írott emlékei alapján nem igen lehet megvonni. Bár a dolgozat tételes jogilag és a büntetőjogi tudomány szempontjából nagyon jól megalapozott, kicsit talán túlságosan is részletekbe menő, jogi szempontból nem tartozna ide a külön fejezet a tárgyalt bűncselekmény bizonyításáról, ami eljárási jogi probléma. Mégis helyesen tette, hogy erre is kitért, mert e bűncselekménynek speciális bizonyítékai vannak az orvosi látleletekben vagy a bábaasszonyok és más idősebb nők szakértői nyilatkozataiban. Döntőnek tartották, különösen fiatal leány sértettek esetében, hogy vannak-e külső sérelmi nyomok. 129