Levéltári Szemle, 27. (1977)

Levéltári Szemle, 27. (1977) 3. szám - Hajdu Lajos: Írás, könyv, értelmiség: gondolatok Jakó Zsigmond tanulmánykötetéről / 435–448. o.

ríibb Ügyintézési szervezet kialakításában — az mestermunka és ennek eredményeképpen e tanulmány a magyar történeti irodalom egyik gyöngyszeme. A fejlődés első fázisaként a protonőtárius vajdai familiárisbői területi tisztségviselővé válik ("protonotarius noster"-ből "protonőtárius partium Transsylvanarum" lesz) — de még csak az igazgatási ügyek intézője, a beosztott nótáriusok és Íródeákok irányitója, igazságszolgáltatási hatásköre — elnevezése ellenére (itélőmester!) — nincs. Az igazságszolgáltatás fontos tartományi (nemesi) feladatait a XV. sz.-ban még valamelyik, a királyi udvarból kiküldött protonőtárius látta el. A fejlődés második szakaszában az eredetileg ad hoc-megbizás állandósul: az erdélyi itélőmesteri feladatokat mindig az országbíró protonőtáriusa látta el, sőt Werbőczinél már szét is vált e két tisztség: erdélyi itélőmesterségét két éven át megtartotta akkor is, amikor szemétynök lett. A harmadik fázisban az erdélyi itélőmesteri tisztség állandósul és önállósul — 1519 után már nem a kúriából kiküldött protonőtáriusok, hanem az erdélyi itélőmesterek látták el a felsőbiráskodási feladatokat. Néhány évtized leforgása alatt tehát a funkció tartalma teljesen átalakult: a XV. században az erdélyi itélőmester csak igazgatási irányitőmunkát végzett, 1519 után viszont csak bíráskodási feladatai voltak. Ezért szükségszerű volt a secretarius-i tisztség létrehozása, ennek megteremtésével igazgatási vezetőt kapott a vajdai udvar Írásbeli ügyeit intéző szerv. Tehát már Mohács előtt létrejött az a hivatalszervezet, amely alapja lett a fejedelmi korszak nagyjelentőségű központi intézményeinek, kialakult a cancellaria maior (igazgatási feladatok) és cancellaria minor (igazságszolgáltatás) közvetlen őse. E fejlődésvonal — itt szükségszerűen vázlatosan érintett — megrajzolásán kivül azonban Jakő nagyszerűen bemutatja az egyéb változásokat is: egyebek közt azt, hogy a vajdai kancellária személyi állományának stabilitása milyen nagy jelentőségű "szociológiai" eredményeket hozott. A változás előtt az írástudó kancelustákat minden szál urukhoz fűzte, utána viszont már elsősorban a hivatalhoz (talán az sem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a hivatáshoz); az előléptetesszefü karrier biztosítása lehetővé tette a szakmai tapasztalatok összegyűjtését és átadását. Az uj hivatalnokréteg kialakulásával viszont az "állami" szolgálat bevonult a vagyonszerzés, a rangbéli emelkedés eszközei közé és ezt nemcsak az életutak (elsősorban Barcsai Pál karrierje) tanúsítják, hanem Rődi Cseh István megkapó szépségű végrendelete is, aki legkedvesebb gyermekének elsősorban az ismeretek megszerzését köti a lelkére, mert felismerte, hogy "a tudás hatalom, amelyet az anyagi eszközök feláldozásával is meg kell szerezniök utódaiknak jövőjük biztosításához". Azzal kezdtem a Jakő Zsigmond tanulmánykötetéről megfogalmazott gondolataimat, hogy ez a könyv a magyar történettudomány kincsesházának becses darabja és azzal szeretném befejezni, hogy a leirt gondolatok remélhetőleg meghozzák e folyóirat olvasóinak a kedvet a könyv egészének áttanulmányozásához. Sok örömet találnak benne és sok, munkájukban hasznosítható, tanulságot. A tanulmányok elolvasása arról is meggyőzhet mindenkit, hogy Jakő a régi mesterek méltó tanítványa, aki más körülmények között végezve alkotó-tevékenységét, egyben-másban tul is szárnyalta őket. Abban feltétlenül, hogy uj történelmi szituációban hídverő tudott lenni a román és a magyar kultúra között, példát adott tudományos müveivel és gyakorlati pedagógusi munkásságával arra, hogy miképpen lehet egyidejűleg szolgálni a saját nemzetiség, a nép és a Duna-medencében élő más népek, az emberiség nemesedésének, fejlődésének ügyét, hogyan lehet és kell rendezni közös dolgainkat. Jegyzet (1) Jakó Zsigmond: írás, könyv, értelmiség, Tanulmányok Erdély történelméhez (Kriterion Kiadó, Bukarest 1976). 448