Levéltári Szemle, 27. (1977)

Levéltári Szemle, 27. (1977) 3. szám - Hajdu Lajos: Írás, könyv, értelmiség: gondolatok Jakó Zsigmond tanulmánykötetéről / 435–448. o.

A tanulmány utolsó részében Jakő teljesen "szétszedi" az állítólagos 1291-es privilégiumlevelet: bebizonyítja, hogy ennek egészen más a szerkezete, mint a III. Endre uralkodása időszakában kiadott többi kiváltságlevélé; megemlíti, hogy ez az oklevél hol tartalmaz olyan szavakat-fogalmakat, amelyek csak sokkal később jelentkeznek a hazai iratkiadási gyakorlatban (például "az ország rendjeiről" beszél, holott 1291-ben még a nálunk sokkal fejlettebb Franciaországban sem alakultak ki ilyen formában a rendek); ugyancsak legendafoszlatő argumentuma Jakőnak, hogy a diploma urburarius-oknak nevezi a torockőiakat, holott Magyarországon először csak a XIV. században fordul elő ez az elnevezés, akkor is csak a nemesfém-bányászat kapcsán (1781-ig a vasbányászat után nem kellett ur burát fizetni)-, rámutat arra is, hogy a szöveg tele van hungarizmusokkal, olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyek sokkal később jelentek meg a hivatalos nyelvben stb... De rámutat Jakő a tartalmi anakronizmusokra is, ezek közül csak kettőt emelek ki — igaz, ezek perdöntőek: a Medveféle hamisítvány szerint (1291-ben!) a torockői vasbányászatban olyan fejlett volt a munkamegosztás, mint amilyen szintre Ausztria csak a XVI-XVII. században jutott el (már ekkor kialakultak eszerint Torockőn azok a rétegek, amelyek félévezreddel később is dolgoztak - lásd recenzióm 437. oldalát!)*, a másik otromba hamisítás szerint a mezővárosi széktől ahhoz a tárnoki székhez lehetett a pereket megfellebbezni, amely csak egy évszázaddal később alakult ki. A mesteri pengevezetéssel elvégzett forráskritikai operáció után teljesen meggyőző a levont következtetés, Jakő azonban itt is továbbmegy, mint vérbeli nevelő kötelességének tartja megfogalmazni a mindenki, de elsősorban mégis a fiatalabb kutatók cimére szőlő intelmeket, ugy, hogy ez tulajdonképpen már nem is intelem, hanem tudományos hitvallás. Mondanivalójának summája: ha nem kellő körültekintéssel és erkölcsi bátorsággal végzi munkáját, jiagy veszedelmek leselkednek a történészre, e veszedelmek elkerülése érdekében soha nem szabad az évszázadokkal korábban megalkotott és azóta számos generáció közreműködésével, kritika nélkül továbbadott legendákat készpénznek venni, sziklaszilárd ténynek tekinteni. A legendákat mindig gyakorlati érdekek szülik és az utódok "később azért is ragaszkodnak a kitalálásokhoz, mert ezek múltjukat színesebbnek, előkelőbbnek mutatják, mint a száraz, hiteles források". Persze gyakran megesik, hogy a közvélemény veszteségnek érzi, ha a tudós a források "száraz" adataira épitve szétfoszlatja a torockőihoz hasonló legendákat, mert nehéz lemondani az oh/an csillogó üveggyöngyökről; mint amilyen az ősi és "előkelő" eredet-tudat. "A munkáját felelősséggel végző történész meggyőződése azonban szilárd: ez az egyetlen módja annak, hogy valóságos multunk igazgyöngyeinek birtokába juthassunk". A recenzensnek nincs mit hozzáfűznie ehhez, legfeljebb annyit: a feltörekvő uj és a meghaladott régi harcában, vagy egy hatalmi helyzet igazolása illetve megváltoztatása érdekében vivott küzdelem során gyakran előfordul, hogy a születendő uj bábái (vagy a hatalom birtokosai) a tömegek megnyerése és maguk mellé állítása érdekében legendákat gyártanak, meséket kovácsolnak — a forradalmi természetjogra épülő felvilágosodás egész arzenált hozott létre e történelmietlen fegyverekből. A felnőtté váló nép azonban nem maradhat meg a gyermekmeséknél, a tudősnak valóban mindent meg kell tennie azért, hogy a legendák ne éljenek évszázadokig, még akkor is, amikor a létrehozó körülmények már történelmi régmúlttá váltak. A legenda-oszlatásban azonban Jakő nem ismer nemzetiségi határokat, erre — egyebek közt — tanúbizonyság az "Erdély és a Corvina" cimü kis munkája is, ebben elsősorban azt az évszázadokon át hizlalt hiedelmet zúzza szét, amely szerint 438