Levéltári Szemle, 27. (1977)

Levéltári Szemle, 27. (1977) 1. szám - IRODALOM - Pecze Ferenc: A Levéltári Közlemények jubiláló kettős kötete / 221–227. o.

Rövid recenzióm élére a közéleti tevékenység és magánélet, a hivatali szubordináció, s egyáltalán az emberkapcsolatok körébe vágó tanulmányok kerülnek. Korunk tudományos felismerései okán természettudósok is (legubóbb a fizikai Nobel-dijas Wigner Jenő) hangoztatják, hogy az emberiség a mai technikával anyagilag gondtalan + létét képes biztositani. A realizálás a szocializmusban, ahol a termelőeszközeik köztulajdonba vételét is megoldották, nagyrészt az emberkapcsolatok minőségén múlik, aminek mélyebb rejtekei még felderitetlenek. Ezért a modern közművelődés fő feladatát is a tudomány (V. N. Turcsenko és mások) mindenki képességeinek és általános «• emberi értékeinek együttes kibontakoztatásában jelöli meg. Sorsalakitóak lehetnek tehát azok a kutatómunkák, amelyek az államintézmények fejlődésének mozgató rugóit és a bennlik dolgozók kollektiv, ill. egyéni viselkedésének törvényszerűségeit ragadják meg. Az ismertetett kötet ezt az égető létkövetelményt, történelmi tapasztalatok felmérésével, összességében közvetlenül vagy közvetve hatásosan teljesiti. Meggyőzően dokumentálják a tanulmányok, hogy az elméleti alaposság iránytűjével a multat a mának szólóan tudták vallatni. A kötetzáró Vörös Károly szerkesztőségi titkár egy kancelláriai hivatalnok pályaivét ábrázolja, aki feudális kötelékeit lazitva a polgári életvitel normáira tér át (615-632. old.). Az árvai-zőlyomi s elődeiben sziléziai eredetű Zmeskáll M. udvari titkár, jóllehet munkáját érett ítélőképességgel, precizen végezte, hivatali ranglétra-babérokat nem hajszolt. Ehelyett jó művészi hajlamának kiteljesedése, valamint Beethoven hozzá intézett 150 levele és ajánlása is bőven kárpótolta. Vonzó egyéniségének többször visszatérő megelevenitéséhez a szerző kiterjedt külföldi anyaggyűjtést hasznosított. Rokonszenvvel és tényhüen felidézett hőse nem rendkívüli tehetség, ám átlagot meghaladó képességeivel sem pusztán kettősséget, hanem kettős teljesítményt mutatott fel. Kétséges mégis, hogy az elidegenedéshez vezető modellt példázta-e, ami — ugy vélem — párhuzaimos többlet kvalitást aligha feltételez. A munka találóan summázza, hogy a hivatalnok társadalma valóságából a magánéletére vetített befolyást hivatalába átviszi és egyben e magánélet révén az államhatalom is törekszik hatását a társadalomra kisugározni. Hasonlóan magvas tanulmányában Szabad György az erdélyi Jakab Elek levéltárosi és történetírói működésének publikálatlan mozzanatait tárta fel. Jogtörténeti érdekesség, hogy a jeles tudós az állampolgársági 1879. L. te. egyik árnyepiződjára (Kossuth jogi honkötelékének megszakítása) figyelmes tapintattal (549. old.) reagált. *A munka pontos mérlege láttatja, hogy Jakab E. levéltári törvényhozási, ill. felsőoktatásra is kitérő javaslatainak megvalósulását részben önfelismert hajthatatlansága akadályozta. Ugyanakkor a korviszonyok szülte pozicionális önkényesség szakszerűtlen beavatkozásai (Pauler Gyula) is gáncsolták. Az önbecsén esett sérelmet nyomtalanul eliminálni vagy az akkori társadalomban gyökerező szubjektív ellenlábasságot, a tudósi alkathoz elengedhetetlen tartás minimumának csorbulása nélkül, feloldani hihetőleg nem lehetett volna. A fenti esetekben tudós-művész közhivatalnokok kényszerpályákon sodródtak. Eközben a feudális és burzsoá állam merev osztálykorlátaiban kitermelődő személyeskedések torzításait mintegy "alulnézetből" kellett elviselniük. Magas állami mél- << tóságok birtokosának működéséről Kállay István forrásai és elemzései tájékoztatnak. Példás feltárása Balassa Ferenc szerémi főispáni, horvát báni és többi köztisztségeiből fennmaradt tekintélyes hagyatékának további kutatására sarkall. Egyéni érdekei fölé is emelkedni képes államférfi és maradi kortársai közötti konfliktusok itt sem hiányoztak; nóta bene egyesek a "hazaáruló" hamis vádjáig merészkedtek. Hozzátehetjük, hogy horvát történetirók (T. Smiciklas, 1879 és mások) elfogultan megbé222