Levéltári Szemle, 26. (1976)

Levéltári Szemle, 26. (1976) 1. szám - IRODALOM - Kiss Géza: Sashegyi Oszkár: Iratok a magyar felsőoktatás történetéből 1849–1867 / 184–187. o.

valamint hazai és európai, de legalább osztrák összefüggéseiben szabad vizsgálni, mert különben a legjobb szándék mellett is súlyos sebet kap a tudományosság. (A befelé fordulás sajnos nemcsak intézménytörténeteink régebbi darabjait jellemzi!) Ennek a határozott szerkesztői törekvésnek jeleit látjuk a szabadságharc előtti magyar felsőoktatás alábbi, nagyon plasztikus jellemzésében: "... a magyarországi felsőoktatást (1848 előtt) a teológia és a jog uralma jellemezte, ami a hazai elmaradott társadalmi viszonyokkal és a felsőoktatás felekezetenkénti szerveződésével függött össze. Nagyszámú papnevelő intézet és bölcsészeti, jogi, teológiai tanfolyammal rendelkező akadémia mellett a hagyományos négy fakultással rendelkező egyetem képviselte a felsőoktatást, amelyben a filozófia csak ancilla szerepet játszott... a természettudományok müvelése alig kapott helyet... Nem volt az országnak felsőfokú gazdászati intézete, nem volt önálló intézmény a mérnökképzés számára, az összbirodalmi jellegű Selmecbányái főiskolától eltekintve, nem volt önálló állatorvos-képzés és nem voltak felsőfokú művészeti tanintézetek sem." A szabadságharcot megelőző évtizedben voltak:ugyan kísérletek a felsőoktatás modernizálására is, de alapvető változás nem történt. A szabadságharc idején az intézmények zárva maradtak, mert diákjaik a szabadság zászlaja alá állottak. A szabadságharc után a diákokat jórészt katonának sorozták be, a tanárok közül azokat, akik szerepet vállaltak a forradalomban, elbocsátották, a többieket is hosszan elnyúló igazoló bizottsági eljárásnak vetették alá. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy Világos után megszüntették a magyar oktatásügy és kultúrpolitika önállóságát. 1850-től - a Thun Leo féle Organisations Entwurf bevezetésével — a reformok időszaka veszi kezdetét, amelyek az egész polgári korszakra kihatóan megalapozták felsőoktatási rendszerünket. Ugy tűnik, hogy a legfontosabb elvi és történeti kérdések tisztázása után már nem jelenthet komoly nehézséget a kiegyezés előtti felsőoktatás történetének áttekintése. Ha a rendelkezésre álló frissebb-idősebb szintéziseket forgatjuk, valóban nem Ígérkezik nehéznek a dolog, ha azonban a kor felől igyekszünk a kérdést megragadni, akkor megszaporodnak tennivalóink. Az oktatónak, vagy kutatónak tisztában kell ugyanis lennie az osztrák tanügyi politika hullámzásával, vagyis azzal, hogy a Thun féle felsőoktatási politikának is van egy "ideiglenes" (1850-1854) és egy "végleges" szakasza (1855-1859) s hogy utána még egy rövid válságperiódus (1859-1860) következik, amely aztán átmegy az októberi diploma utáni viszonylag kiegyenlitettebb fejlődésbe. Aki a felsőoktatásügy egész történetét kutatná, annak ezen kivül gondolnia kellene még az intézmények különböző tipusaira, (egyetemek, jogakadémiák, szakfőiskolák) de nem szabadna megfeledkeznie a legfontosabb metodikai kérdésekről, vagy a diákegyletekben folyó sokszinü életről sem. Mindezekhez a kérdésekhez nagyszerű kalauzt kinál Sashegyi Oszkár bevezetője, amely szinte türelmetlenné teszi az olvasót, hogy minél előbb belepillanthasson a kor valóságos tanügyi viszonyait és kultúrpolitikai törekvéseit tükröző forrásokba, amelyek a kötet 418 szövegoldalából háromszázat töltenek meg. Türelmetlenségünk legfőbb oka az, hogy ezekhez a forrásokhoz eddig igen nehéz volt hozzájutni, vagy azért, mert még egyáltalán nem jelentek meg nyomtatásban, vagy pedig azért, mert egy részük csak nehezen megszerezhető intézeti kiadványokban látott napvilágot. Sorukban megtalálhatók a felsőbb tanügyi szervek elvi állásfoglalásai, konkrét intézkedései, az egyes intézmények vezető szerveinek jelentései, beszá185