Levéltári Szemle, 22. (1972)

Levéltári Szemle, 22. (1972) 3. szám - IRODALOM - Bendefy László: Hajdú-bihari kéziratos térképek. Szerk.: Komoróczy György. Debrecen, 1972. / 137–141. o.

139 Maga a mü a következő részeket tartalmazza : I. A térképek leirása, Módy György gondos munkája. Tagolása : Debrecen város-, a hajduvárosok-, Bihar vármegye ; Szabolcs vármegye-, Hajdú vármegye és Hajdú-Bihar megye térképei. (Ez a 140 oldalra terjedő rész a bevezető tanulmánnyal együtt a könyv felét teszi.) A további hat fejezetben kartológiai tárgyú tanulmányok következnek. Ezek : A II. és m. fejezet egymás kiegészítői. Mesterházy Károly a mai Hajdú és Bihar megyék településtörténetét ismerteti a korai Árpád-kortól a tatárjárásig, Módy György pedig folytatólag a hódoltság megszűntéig. A műnek ez a részlete mesteri példája annak,hogy a régi kéziratos térképeken található hely- és dűlőnevek a településtörténeti kutatások során hogyan hasznosithatók. A továbbiakban Mesterházy Károly a régi térképek eddigi régészeti hasznosításáról ad számot. A térképek a dűlőnevekben esetleg az elpusztult falvak nevét változatlan alakban őrzik. Lehetséges azonban az is, hogy egyszerűen a "

Pusztatem

plom", vagy "

Puszta

falu" dűlőnév figyelmeztet arra, hogy azon a környéken valamilyen elpusztult helység vagy kisebb település nyomai várhatók. Ha a terepnek a térképen ily módon megjelölt részén egy kis domb vagy egyéb terepegyenetlenség is látható, az a régészt rögtön kutatásra csábítja. így kerültek napfényre például a mai községtől nem messzere Szerep falu Árpád-kori elődjének romjai. A térképek néprajzi hasznosításáról Dankó Imre irt szép fejezetet. Ismeretes, hogy nemrég Barabás Jenő egész könyvet szentelt a néprajzi kutatásban alkalmazható kartográfiai módszer ismertetésének és népszerűsítésének (18). Mind Barabás, mind a többi etnográfus kutató munkásságából kiderül, hogy a kartográfiai néprajzi módszernek legértékesebb és leggazdagabb forrásai a régi kéziratos térképek. Azok az etnográfiai térképek, amelyeken különböző használati eszközök (konyhai edények, ekék, lószerszám, fejfák stb., építkezési formák, mese- és verstipusok, stb. stb.) kerülnek ábrázolásra, nyugodtan a tematikus térképek csoportjába sorolhatók. Helyesen mutat rá Dankó arra, hogy a régi kéziratos térképek nagy része épp annyira archivális dokumentum értékű, mint az íratott levéltári források

. Csak éppen olvasni és érteni kell őket. Dankó a régi térképek település- és gazdaságtörténeti adalékait is teljességgel a néprajzi térképezés érdekkörébe tartozónak jelenti ki. Bizonyos vonatkozásokban kétségtelenül igaza van, mivel az emiitett történelmi értékű adatok elsősorban a régi térképeken vannak hitelesen rögzítve. Természetesen néprajzilag is nagyon értékesek az egykori topográfiai és vízrajzi viszonyokat is feltüntető régi kéziratos térképek. Dankó idézett példái azt bizonyítják,hogy a történeti néprajzi kutatás is elérkezett ahhoz a korszerű szemlélethez, amely a különböző tényezők egyidejű, komplex értékelését helyezi előtérbe. A régi térképek történeti forrásértékét Komoróczy György elemzi. Rámutat arra, hogy a térképeken felhalmozott történeti értékek tömege különböző változatokban jelentkezik, tehát sokoldalúan hasznosítható. így szóba jöhet a térképek történeti néprajzi, demográfiai, agrártörténeti, telekrendszer- és városfejlődési, birtokjogi és birtoktörténeti, erődötrténeti stb. vonatkozásban való kutatása és feldolgozása. A debreceni levéltár régi térképei különösen alkalmasak arra, hogy - időrendben vizsgálva őket a legújabb kataszteri térképekig bezáróan - a tanyarendszer kialakulásának, fejlődésének, majd hanyatlásának korszakait és módját tanulmányozhassuk rajtuk. Erdei Ferenc szerint ez a terület a tudományos feldolgozás szempontjából még érintetlennek, "terra incognitá"-nak mondható, noha kutatásuk igen fontos feladatuk lenne. (19, 20). A müvet a földrajzi nevek adattára, gondos dülőnévjegyzék és a térképek szerzőinek (esetlet másolóinak) névjegyzéke zárja. Ez a rész Nagy Gyuláné gondos munkája. A dolog természetéből következik,hogy az itt közölt dülőnévjegyzékben csakis a régi, XVHI-XX. századi, de mindenképpen a régi paraszti mezőgazdasági rendszer idejében kialakult ősi, és a nagyüzemi mezőgazdasági rendszer bevezetéspig megőrzött dűlőnevek kerültek közlésre. Ezek az ország területén sok helyütt részben megváltoztak. A többszáz évre, nem ritkán a korai Árpádkorig visszamenőd ülőneveinket tehát elsősorban a régi térképek, részben (már csak kis részben!) az öregek emlékezte őrzik. Ezért nagyon elhibázottnak tartjuk az utóbbi években mind gyakrabban megjelenő földrajzi - és helységnévgyüjteményekben található azt a gyakorlatot, hogy a gyűjtők és a kiadványok szerkesztői - régi dűlőneveket teljesen mellőzve - a dűlőknek csakis a mai elnevezését tüntetik fel. A két névadás között óriási a különbség. Az ősi név magától a néptől származik, és vagy a dűlő természeti fekvésére, topográfiai helyzetére, vagy a dűlőhöz fűződő valamilyen tör-