Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Irodalom - Államosítás a magyar finomkerámiaiparban (Tanulmányok a magyar kerámiaipar második világháború utáni történetéből. Szerk. Kiss András - Szűts István Gergely) Kocsis Piroska
Irodalom 1948-1949. évi államosításokat követően jelentősen lecsökkent. A szerző megállapítja, hogy 1949-re egy végletesen centralizált ellenőrzési rendszer alakult ki, amely a finomkerámiaipari vállalatok működésének minden mozzanatát ellenőrizte. Az államosítások mérlegét megvonva, Kiss András írásában kijelenti, hogy a finomkerámiaipar egészét érintő változások kettős hatást eredményeztek az ágazatban: egyrészt megjelentek az addig egyáltalán nem, vagy csak kis szériában gyártott termékek, másrészt a tradicionális szakmai tapasztalatot és kerámiaipari tudást képviselő szakembereket megbélyegezték, a művészi alkotómunka háttérbe szorulása pedig a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok gyors visszafejlődését eredményezte. Kiss András másik, kisebb terjedelmű tanulmánya egy méltatlanul elfeledett gyár, a Kőszénbánya s Téglagyár Társulat Pesten („Dräsche ”) útját mutatja be az államosításig. A gyár fajansz- és porcelángyártási ágazatát 1908-ban hozták létre, a termelés beindításához a pécsi Zsolnay-gyártól kölcsönöztek szakembereket. Termékkínálatuk minősége azonban az alapanyag és az eozinmáz tekintetében elmaradt a rivális Zsolnay-gyárétól. A szerző megemlíti, hogy a gyárat 1941-ben hadiüzemmé nyilvánították, élére katonai parancsnokot állítottak, a polgári termelés mellett katonai célokra műszaki kerámiatermékeket gyártottak, veszteségeik csökkentésére pedig különböző megállapodásokat kötöttek. Az írás külön foglalkozik a „Drasche”-gyár stabilitásának megőrzésében szerepet játszott Grofcsik Jánossal, akit 1943-ban igazgatónak neveztek ki, és az államosításig vezette a vállalatot. Erről az időszakról vallott fia, Grofcsik Elemér, a Kőbányai Porcelángyár egykori vezérigazgatója, akivel a szerző és a Magyar Kerámiaszövetség elnöke 2019-ben interjút készített. Az interjúban Grofcsik elmondja, hogy a leállított kemencékben és a romos gyárterületen nemcsak a gyár zsidó származású munkavállalóit bújtatták el, hanem a nyersanyagot is elrejtették úgy, hogy a kemence nyílásait befalazták. A Vörös Hadsereg egyes alakulatait is a gyár területén szállásolták el. A szerző megállapítja, hogy 1945-ben a gyár teljes kapacitásának mindössze 20%-án működött, és a forint 1946. augusztusi bevezetéséig nagy nehézségek - bérfizetési problémák - közepette termelt. Az 1947-ben indult hároméves tervben a gyár az újjáépítésre és a jóvátételre készített téglát, cserepet és különböző műszaki porcelánárukat. Ugyanebben az évben pedig államosították azt a két bankot, amely a „Dräsche ” hitelfelvételeit intézte, ezzel az érdekeltségükbe tartozó ipari és kereskedelmi vállalatok is állami tulajdonba kerültek. A „Dräsche ” államosítása így csak „formalitás” volt. 1948-ban a kormány a Kőszénbánya s Téglagyár Társulat Pesten elnevezésű cégből létrehozta a Dräsche Porcellángyár Nemzeti Vállalatot, mely döntéssel a porcelángyár különvált a téglagyártól. Az államosítást követően az iparirányítás egészében, így a tégla- és cserépiparban is jelentős átrendeződés következett be. Szűts István Gergely a Herendi Porcelángyár Rt. államosítását és külkereskedelmi kapcsolatait elemzi. Tanulmányában a gyár második világháború utáni újrakez334
