Levéltári Közlemények, 91. (2020)

Irodalom - Szerzetesi élet illegalitásban (Inkább létezni, mint látszani. Ullmann Péter Ágoston premontrei szerzetes emlékezései. Szerk. Ö. Kovács József - Szabó Csaba) Mózessy Gergely

dolkodásában, hogy nem zavaróak, inkább csak megerősítő hatásúak. Az olvasó kézhez kap még egy rendtörténeti bevezetést, Szabó Csaba nagyvonalú áttekintését. A szöveg gondozása során született egy jegyzetapparátus is. Ennek ideális szintjét megtalálni mindig nehéz feladat, hiszen egyszerre kell legalizálni az elhangzottakat, valamint egy pontosan soha nem ismert olvasóközönség igényszintjét eltaláló tömör magyarázatokat adni, s egyúttal a kérdésben további elmélyülésre vágyóknak szakirodalmi fogódzókat nyújtani. (Utóbbi tekintetben érezni némi egyenetlenséget – például a KPI szétverésének a hivatkozottnál sokkal bővebb szakirodalma van már.) A kötet végén az elmondottakat illusztrálja és megerősíti egy forrásközléseket tartalmazó fejezet. Ebben Fényi Ottó az illegális rendi életre vonatkozó tanulságos vademecum

a mellett állambiztonsági dokumen

tumok átiratait és index-kivonatot találhatunk. A függeléket egy csaknem 50 oldalas életrajzi adattár és egy angol nyelvű rezümé zárja. Az általános rendtörténeti bevezető után már Ullmann Péteré a szó. Ám mielőtt hagyományosnak egyáltalán nem nevezhető életútjával részleteiben is megismerkedhetnénk, betekintést nyerhetünk a 20. századi szövevényes magyar premontrei rendtörténetbe. A trianoni határok széttagoltságában, majd a különböző államokban eltérő tempóban előretörő kommunizmus tiltásai közepette, szóbeliségre késztetve, a hagyományokat tiszteletben tartva, a vágyak és remények sajátos elegyében igyekeztek tiszta egyházjogi helyzeteket teremteni. Érthető, hogy – mint a kormányzó perjel megjegyzi – még a nyugati rendtársak is fogják a fejüket, ha ennek részleteit, a mai Gödöllői Perjelség létrejöttének előzményeit elmeséli. Ullmann Péter stílusa sem hétköznapi, hanem egyéniségének hű lenyomata. Mindenekelőtt korrektségre törekvő emlékező. Háborús gyermekkorára tekintve igyekszik szétszálazni a személyes emléknyomokat a családi emlékezet történeteitől. Szeretetteljes emlékező: „ha egyáltalán van bennünk valami jó, azt a szüleinktől

örököltük” – mondja például; ugyanakkor pár mondattal is pontosan tudja érzékel

tetni mások egyéniségét, vagy egyes élethelyzetek bornírtságát. Őszinte emlékező, aki hajlamos önkritikusan szemlélni magát. Tanulmányait például „szertelenül összeszedett ismeretekként” aposztrofálja. Mondanivalójának hangsúlyai azonban hagyhatnak hiányérzetet az olvasóban. Ullmann Péter ugyanis egyáltalán nem fókuszál a korszakkal foglalkozó irodalom „slágertémáira”. Ügynökökről semmit nem hallunk, s csak keveset azokról a perekről, amelyek szele felforgatta életét. Nem túl sokat mond a kihallgatások pszichológiájáról, szellemi birkózásáról sem. Az illegalitásban megélt szerzetesi lét, vagy a Lengyelországban megszervezett papszentelés konspirációs hátterét sem ismerhetjük meg részleteiben – mindazt, ami talán „igazán izgalmas” lenne. Ebben ugyanakkor nincs semmi meglepő. A hallgatás ilyen kérdésekről gyakran tetten érhető a korszakról szóló interjúkban. Az egykor létezett szocializmus évtizedei az idegpályák mélyén máig hatnak e téren. Ullmann Péter már szüleitől is ezt a mentalitást tanulta el („A kisember életét élték [...],

akiben volt bölcsesség”

– vall róluk);

elöljárója is arra utasította, hogy egyetemista létét és a rendőrségi számonkéréseket Irodalom

257