Levéltári Közlemények, 91. (2020)
Járványok, járványkezelés, egészségügy a kora újkortól a 20. századig - Kulcsár Krisztina: „A’ pestis idején mire kellessék vigyázni”. Védekezés a határvidéken és a Magyar Királyság belsejében a 18. században
Helyi tiltások és korlátozások A középkori és kora újkori járványok idején az emberek eleinte még nem tudták, vagy éppen csak sejtették, mi okozza a fertőzéseket. Az orvostudomány fejletlensége miatt nem csak a kiváltó okokat tudták nehezen megállapítani, hanem a megfelelő védekezési metódusok esetében is találgattak. Ahogy bemutattuk, leginkább a fertőzött személy és a vele kapcsolatba került személyek és tárgyak, ingóságok elkülönítésére („elrekesztésére”), elzárására, továbbá megfigyelésére törekedtek. Szükség esetén a fertőzött dolgok tisztítását, fertőtlenítését, esetleg megsemmisítését rendelték el. A hiányos ismeretek és a tévhitek miatt gyakran könnyedén továbbadták egymásnak a fertőzést, miközben pedig felesleges óvintézkedéseket tartottak be. A fertőzöttnek nyilvánított belső országrészeken a pestisjárvány idején egyfelől lezárásokat alkalmaztak, másfelől ideiglenes veszteglőházakat állítottak fel. Ezek esetében jelentős különbséget fedezhetünk fel a határvidék vesztegzárállomásaihoz képest: míg az utóbbiakban minden határátlépőnek vesztegelnie kellett az előírt ideig (akár egészséges, akár „gyanús”, vagyis járvány által sújtott vidékről érkeztek), a pestisjárvány idején ideiglenesen felállított tiszítóházaknak más feladatai voltak. Az ország belsejében levőkbe egyértelműen a már megbetegedetteket vagy a fertőzésgyanús egyéneket zárták. Ahol pedig már eluralkodott a fertőzés, ott a betegeket, a betegek által lakott házakat vonták karantén alá, esetleg a fertőzötteket telepítették ki egy nehezen megközelíthető (abstractus ) helyre. 68 A biztosok akár egész járvány sújtotta településeket elzárhattak, vesztegzár alá helyezhettek. Debrecenben például 1739 májusa és 1740 áprilisa között rendeltek el karantént, a fertőzésveszélyt a házakra kiaggatott cédulák jelezték: a rövidebbekkel jelölték a fertőzésgyanús (suspectus, suspiciós ) házakat, míg az igazoltan fertőzött ( infectus, infectiosus) épületeket hosszú cédulával. 69 Ezekből a házakból tilos volt a kilépés. A fertőzött falvak és városok lakóinak kijárási tilalmat rendeltek el, egyes helyeken, mint például Hajdúszoboszlón még a saját földjeikhez sem mehettek ki, hogy azokat megműveljék. A rendelkezést fegyveres őrszemekkel (strázsákkal) tartatták be, akik ellenőrizték, hogy senki se hagyja el az épületeket, a települést vagy a kijelölt helyet. A strázsákat név szerint beosztották, strázsahelyüket kijelölték a bevezető utaknál, és meghagyták, „hogy mindenik [ne] k külön külön kaliba erigaltassék jól bé fedve, hogy az esső ne penetrállya azon strázsákat”. 70 Az elzártakkal tilos volt min den érintkezés, beszélgetés. A házakba elzártak igényeiről a városi, községi bíráknak kellett gondoskodniuk.71 A további fertőzéseket ahhoz hasonló rendelkezések révén 68Lásd Hajdúszoboszló példáját: MNL OL, P 396 6. Acta sanitatis, 1. 1740. No. 199. 3. pont; uo. 1739. No. 34. Bereg vármegye instrukciója a helyi egészségügyi biztosoknak, 6. pont. 69Dávid: i. m. 82. 70MNL OL P 396 6. Acta sanitatis, 1. 1739. No. 12. 3. pont. 71MNL OL P 396 6. Acta sanitatis, 1. 1740. No. 199. 4–5. pont és uo. 6. Acta sanitatis, 1. 4. No. 200. Bihar vármegye biztosának instrukciója, 9. pont. Védekezés a határvidéken és a Magyar Királyság belsejében a 18. században 23
