Levéltári Közlemények, 91. (2020)
Járványok, járványkezelés, egészségügy a kora újkortól a 20. századig - Kulcsár Krisztina: „A’ pestis idején mire kellessék vigyázni”. Védekezés a határvidéken és a Magyar Királyság belsejében a 18. században
Az ideális vesztegzárállomás A 18. század elején a veszteglőházak elhelyezése és kialakítása függött a természetes földrajzi adottságoktól, továbbá a hely kereskedelmi szerepétől. Az elsődleges szempont az egészségügyi feltételek betartása volt. Kezdetben nem beszélhetünk egységes kialakításról, bár a déli kereskedelmi útvonalaknál elhelyezett karanténállomások esetében már meghatároztak bizonyos alapvető szükségleteket. Egységes elvekkel mégis inkább az északi határvonal felállításakor találkozunk: a járványügyi szempontokat figyelembe véve 1770. április 14-én általános irányelveket adtak ki a karanténállomások ideális építésmódjáról, és ezek szerint épültek meg az északi határvonal épületei. A szigorúan vett vesztegzárállomást ideális esetben négyszögletes vesztegzártelepen emelték, bár ezt a folyók mentén nehéz volt kialakítani.25 A telepet tíz láb (kb. 3 méter) magas palánknak kellett körülzárnia, amely „elrekesztette” a külvilágtól. A fapalánk előtt – lehetőség szerint – árok vette körül a területet. Ezen belül kellett elhelyezni a határátlépőket, szigorúan ügyelve arra, hogy elkülönüljenek a fertőtlenítést végzőktől és a már fertőtlenítettektől. Az állomás területén belül ezért tehát két külön részt alakítottak ki: a vesztegzárállomás nem fertőzött területén belül álltak a személyzet hivatali épületei: itt helyezték el például az igazgató, a sebészorvosok, az írnokok, a pap lakásait. Ők voltak azok, akik nem kerültek közelebbi kapcsolatba a fertőzöttekkel. Egy újabb magas fal kerítette körbe azt a területet, ahova a veszteglőket (illetőleg a fertőzötteket) elzárták, valamint itt őrizték és tisztították az árukat, ingóságokat is. Ez volt a veszélyes (ún. exponált) kerület. „Exponáltnak mondatik mindaz, a mi állandó érintkezésnek van kitéve, mint pl. a kapuőrök, a szolgák, kik a vesztegzár alatt levő személyeket kiszolgálják, a tolmács [...] stb. A kapuőr állandóan exponálva van egész családjá val, s előszobájában mindig ég a parázstűzön a füstölőanyag, mely a legjobb orvosoktól a pestis ellen ajánlva van. [...] A többi exponált tisztviselő és a szolgák havon kint váltatnak fel.”26 Az exponált területen belül is két részt különböztettek meg, amelyeket kerítés választott el egymástól. A fertőzött személyek a fertőtlenítő személyzettel együtt a belső részben kaptak helyet, a másikban pedig raktárak, istállók, csűr és kocsiszín volt.27 Ellátásuk a szintén a veszélyes területen belül élő és tevékenykedő ún. tisz títószolgák (Reiningungsknecht , egészségi őrök vagy egészségi szolgák) feladata volt, akik mindenféle fizikai kontaktust kerültek a fertőzöttekkel. A határátlépők külön-külön faházikóba kerültek, amelyet a déli határvidéken kalyibának, kalibának is hívtak (feltehetően a görög kaliva, hajlék szóból). A tervrajzokon a hallás 25Vö. például a Duna kanyarulatában fekvő pancsovai vesztegzártelepet: MNL OL S 12 Div. XII. No. 28/1. Situations Plan von der Pancsovaer Contumaz. 26Berkeszi István: Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793–1794-ben . Budapest, 1887, 112–113. 27Lásd a tervrajzokon: MNL OL T 31 No. 1–10. Vö. Balázs: Mária Terézia ... 198. Védekezés a határvidéken és a Magyar Királyság belsejében a 18. században 13
