Levéltári Közlemények, 90. (2019)

Csikós Gábor: „Magyar csoda” vagy a „régi iskola”? A magyar kollektivizálás a svéd sajtóban (1948–1967)

Lényegében négyéves időtávban is látható, miként fordult pozitívra a Kádárkorszak megítélése. Mint azonban már ez a néhány cikk is illusztrálja, ez jellemzően a nyíltabb elnyomásban élő többi szocialista országgal összevetésben, illetve a fővárosi életképek turisztikai jellegű ábrázolásával valósult meg, amiben vélhetően nem kis szerepet játszott a magyar állam propagandagépezete sem. Összefoglaló gondolatok A „hosszú ötvenes évek” svéd sajtójának áttekintésekor érdemes azt a kérdést a középpontba állítani, hogy a kollektivizálás kinek a sikere, kinek a nézőpontjából mutatták be az eseményeket. A kommunista cikkek a párt vezetőségével azonosították az ország történelmét. Az események elbeszélése tárgyilagosnak tűnhet (a propaganda terminusait – például kulákok, reakciósok – elvétve használták), ám valójában steril volt és hiányoztak a többségi társadalom megélései, nem hoztak életközeli példákat. Elmondható, hogy lényegében a hivatalos propagandát mondták vissza, ám annak agitációs vonulata nélkül. Ebben a narratívában a kommunista párt tizenöt éve egyértelmű sikertörténet, a Horthy-korszak elnyomása után folyamatos felemelkedés. A liberális és konzervatív sajtó is sok esetben pártsajtóra, főként a Népszabadság

információra támaszkodott. (Még ha az Arcanum

-keresés nem is tudta feltárni

ezek konkrét forrását.) Igaz, hogy külföldi cikkeket is átvettek (London, Párizs, Bécs), ám a kollektivizálást főként azért tudták a kommunista sajtónál komplexebben értékelni, mert soraikban bukkantak fel a magyarul tudó, a diktatúráról személyes tapasztalatokkal bíró szerzők. Nekik köszönhető, hogy az 1959 és 1961 közötti kollektivizálási kampányban rögzítették az erőszak létét. Érdemes lenne azt vizsgálni, hogy az újságírói toposzok miként éltek tovább a későbbi historiográfiában. Látható, hogy a legtöbb tudósításban korán kimondták a Rákosi-rendszer erőszakosságát, míg a Kádár János alatt indított téeszesítés ismertetése során inkább túlkapásokról számoltak be. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy az erőszakról még így is, konkrét helyek és esetek ismertetésével tudósítottak (Gellénháza, Mezőtúr, Tiszaszalka, Ménfőcsanak). Vagyis nem pontos teljes ér -dek telenséggel vádolni a nyugati (vagy legalábbis svéd sajtót). Mint a Kádár-korszak alakuló képe kapcsán láthattuk, a hatvanas évek elejétől ezeket a negatív eseményeket felülírta a propaganda pozitív üzenete. Míg 1956 évekig tematizálta a Magyarországról szóló sajtóhíreket, a kollektivizálás során ez az állapot nem maradt fenn. Továbbgondolásra érdemes, hogy vajon a hősök hiánya, a nagyvárosra koncentráló újságírás vagy egyéb tényező állt ennek hátterében. A magyar kollektivizálás a svéd sajtóban (1948–1967)

63