Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Levéltári kutatások - módszertan és gyakorlat - Garadnai Zoltán: A Franciaország keleti politikájának történetére vonatkozó levéltári iratok kutatásának módszertani kérdései
Levéltári kutatások – módszertan és gyakorlat 208 Az 1944–1947-es rövid időszak után, amikor a francia külpolitika igyekezett felülvizsgálni az addigi irányvonalat,4 a hidegháború realitásai határozták meg a frankofón és a kelet-közép-európai világ kapcsolatát, ami a „klasszikus” hidegháború után sajátos formában megmaradt, és egyfajta alternatív lehetőséget jelentett a nyugati kapcsolatok megtartása tekintetében.5 Párizsban az első komolyabb számvetést 1952-ben végezték el a kelet-európai országokban szolgálatot teljesítő misszióvezetők értekezletén. A követi konferencia megszervezése közvetlen összefüggésben volt a németkérdéssel és Sztálin politikájával. A követi konferenciára való felkészülést szolgáló elemzési szempontok jól mutatják, hogy a francia diplomácia igyekezett összegyűjteni a térségre vonatkozó legfontosabb információkat. A követi konferenciák dokumentációja elsődleges forrásbázisként szolgálhat számunkra ahhoz, hogy megértsük azokat a szempontokat, amelyek alapján térségünk eseményeit az itt szolgálatot teljesítő francia nagykövetek értékelték.6 Az 1963 és 1968 közötti de Gaulle-i keleti nyitási politika az általános francia Európa-politikába illeszkedett, és Pompidou alatt is folytatódott a helsinki folyamattal. A helsinki záróokmány aláírásával az európai államok és a szuperhatalmak kapcsolatai a hidegháború logikája mentén új alapokra helyeződtek. Vezető magyar politikus az enyhülés időszakában, 1978-ban járt először hivatalos látogatáson Párizsban. Az országot akkor már 22 éve vezető Kádár János első titkár hivatalos programja mellett találkozott az ellenzék vezetőjével, François Mitterrand-al is. Francia államfő 1867 után csak 1982-ben látogatott Magyarországra. A két vezető között sajátos viszony alakult ki, ami közvetlen hatással volt a két ország kapcsolataira is. Ebből a szempontból nézve ugyancsak fontos az Antall József és François Mitterrand közötti együttműködés (1990–1993), amely két egyenrangú, demokratikusan megválasztott vezető érezhetően kölcsönös tiszteletén alapult. Göncz Árpád és François Mitterrand kapcsolatában a közvetlenséget és a baráti hangnemet érdemes kihangsúlyozni. Ez utóbbit – számos tárgyalási jegyzőkönyv áttekintése után – mindenféleképpen ki kell emelnünk. 1979 után a nemzetközi feszültség kiéleződése ismét a kelet–nyugati együttműködés ellen hatott, miközben 1981 és 1985 között a magyar diplomácia addig nem tapasztalt relatív mozgásteret „szerzett” magának, s ebben a „francia kapcsolatnak” sajátos szerep jutott. Ez a tendencia még inkább felerősödött 1985 után, Gorbacsov pártfőtitkár hatalomra jutásával – akinek első nyugat-európai útja Párizsba vezetett –, majd 1988 után a francia külpolitika újrafogalmazta igényét arra, hogy térségünkben stabil pozíciókat szerezzen. Ez az időszak a mitterrandi külpolitika utolsó 4A teljes szakirodalmat nem kívánjuk felsorolni, ehhez segítséget jelent Kecskés D. Gusztáv: Magyar–francia kapcsolatok, 1945–1990. Források. Budapest, 2013. A kötetben közölt 1. számú dokumentum (149–158.) jól mutatja, hogy a francia diplomácia igyekezett felülbírálni a korábbi vonalvezetést, bár a hidegháborús feszültséget előre nem láthatták. 5Gergely Fejérdy: L’Europe francophone et la Hongrie au début de la Guerre Froide. Les relations diplomatiques et culturelles entre les pays francophones de l’Europe occidentale et la Hongrie de 1944 à 1956. Paris, 2014, 607.
