Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Irodalom
Irodalom nek sikeres előretörése következtében immár front mögötti terület volt. S bár ez a legrövidebb, legkevésbé kidolgozott fejezet, nem ok nélkül készült el, mondanivalója szoros összefüggésben áll az előző résszel. Ahogy maga a szerző is kifejtette, a beszámolókkal képet akart adni a hódító - az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege - által végzett komoly építőmunkáról és az újonnan elfoglalt országrész világháborús szenvedéseiről. Ebből kiindulva nem a harcokról írt, hanem arról, hogy a Monarchia katonai közigazgatása milyen felvirágzást és rendet hozott a térségbe. Éppen ezért olyan „felszabadított” városokat keresett fel, amelyek jó példával szolgálhatnak. S ezeket olvasva még nagyobb a kontraszt a felszabadító Monarchia és a megszálló, kegyetlen Oroszország között, mivel az orosz csapatok visszavonulását a felperzselt földek és a kéményerdők jelezték. „A csatatéren, a futók szekerein, a sebesültek csapatában ott van az ember, ha megtépve, ha jajveszékelve, átlőtten és lerongyoltan, de ott van. Ezek a néma városok jelentik az ember legnagyobb megalázását: itt eltűnt a földről az ember, itt nincs többé szava, hatalma a föld letaszított, trónjáról elűzött urának: az embernek.” (152. o.) Azt azonban észre kell venni, hogy míg a könyv első fejezetében élesen felszólalt az idegen uralom ellen, addig ebben a részben már azzal az érveléssel védte a Monarchiát és támogatta annak geopolitikai törekvéseit, hogy bár ez is annak minősül, de mégiscsak jobb, mint az orosz. Ahogy ő fogalmazott: „jobb, becsületesebb, igazságosabb, zsidót nem üldöző, lengyelt tisztelő, a szociális élet javításával törődő, korrupciótól mentes, szocialistákat nem börtönző uralom.” (157. o.) A front közelében járva lényegesnek érezte, hogy Radom városának példájával rávilágítson arra, az új típusú háború természetéből adódóan milyen komoly munka folyik a harcvonalak mögött a katonák ellátásáért. Csodálattal adózott az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének szervezettsége, rendezettsége előtt, melyet a polgári lakosság a frontvonalban teljesített szolgálathoz viszonyítva talán kevésbé értékelt. Az itt szereplő leírások hitelessége, szavahihetősége kapcsán kiemelte, hogy mindezt a helyi, osztrák-magyar katonai köz- igazgatás együttműködése garantálta. A kötet harmadik, egyben legmegrázóbb fejezete Isonzó és Doberdó pokláról szól. Leírásait - melyekben olykor érezhetően keverednek az átélt és az elfojtott emlékei - oly plasztikusan és mély átéléssel fogalmazta meg, hogy az olvasóban valóban azt az érzetet kelti, miszerint nem biztonságos távolságból írt az ottani harcokról, hanem valóban járt ott és testközelből megtapasztalta az elmondottakat. Az Isonzó folyó melletti doberdói kősivatagban harcoló és a földi poklot megjáró, azt végigszenvedő magyar katonák vitézségét, helytállását, fáradhatatlan küzdelmét szerette volna az olvasó elé tárni. Életképek sorával nyújtott betekintést abba, hogy milyen kegyetlen és szörnyű harcok zajlottak e területen, miként vívtak mindennapos küzdelmet a magyar katonák a karszttal a folyamatos olasz támadások visszaverése mellett, mi mindenen mentek keresztül a magyar katonák, akik nem dalolva rohantak, hanem némán csúsztak a halálba. S bár Pogány József katona és tudósító volt, e földi pokolba azonban csak 346
