Levéltári Közlemények, 86. (2015)

Kilátó - Cosmin Budeancá: A romániai németek Szovjetunióba történő 1945-ös deportálása román szemszögből. Esettanulmány: Hunyad, Fehér és Szeben megyék

Cosmin Budeancä: A romániai németek Szovjetunióba történő 1945-ös deportálása

Négy év után nagy volt a viszontlátás öröme, mind a visszatérők családjaiban, mind a románoknál, szomszédoknál vagy barátoknál. „A falubeliek nagyon jól fogadták őket. Én nem tudok olyan emberről, aki ellenséges lett volna. Lehet, voltak egyesek, de nagyon kevesen... Miután hazatértek, munkának láttak, megbékítitek a gondolattal, hogy ennek így kellett lennie... ” (Bo§orogan Maria) „Boldogok voltak mind, hogy jöttek... A szülők alig tudtak jönni... Elmentem én is és beszéltem velük, de nem jött, hogy megkérdezzem őket, milyen volt... [sóhajt - C. B.]. ” (Cäpäntalä Saveta)

„Boldogok voltunk, mert fiatal lányok voltak, velünk egyidősek, és örültünk, hogy láttuk szegényeket... Beszélgettünk velük arról, hogy milyen volt arrafelé, és hát... nem nagyon meséltek, mert féltek elmondani nekünk, hogy mi minden történt. ” (Däian Maria)

Mivel az ott töltött évek alatt a családi vagyonuk nagy része állami tulajdonba vagy az új rendszer kivételezettjeinek kezébe került, a németek sok esetben még kisebb anyagi támogatást is kaptak a románoktól. „Mentünk és adtunk nekik valamiket. És mások is mentek, és egyesek ennél többet adtak nekik, pénzt is és tárgyakat. De mi szegényebbek voltunk, mivel minket is deportáltak, és nem igen tudtunk nagy dolgokat adni nekik. Akkoriban segítettek egymáson az emberek. ” (Bárbulea Maria)

Történetek a deportálásról

Az emlékezet fogalmát úgy határozhatnánk meg, hogy az a múlt eltörlése (felejtés), illetve megtartása közötti kölcsönhatás. Az emlékezet mindenképpen válogatást, szűrést feltételez, és ez minden embernél egyfajta önvédelem. A múlthoz való hozzáállásban ott a törekvés a tragikus pillanatok „elfelejtésére”, a kellemesek „megtartására”. A múlttal való szembesülést, a kellemetlen pillanatokra való visszaemlékezést sokan elutasítják, vagy félelemmel és tartózkodással teszik azt. A kommunizmusban az általánossá vált félelem és bizonyos kérdések tabusítása volt az egyik legfőbb oka annak, hogy több kitelepített német a hazatérését követően nem volt hajlandó beszélni az átélt tapasztalatokról.

Mindazonáltal - az emiatt adódó esetleges kellemetlenségekkel szembeni félelmüket vagy a tragikus pillanatokra való emlékezés okozta fájdalmukat legyőzve - a német lányok mégis mertek esténként a „kapunál” vagy a munkahelyükön mesélni az átéltekről. így a románok is megismerhették a lágerek mindennapi életét, tudomást szerezhettek az éhínségről és a higiéniai problémákról, a zaklatásokról vagy a polgári lakossággal való kapcsolatokról. „Az asszonyok, akikkel a TÉESZ-ben, a kertben dolgoztam, elmesélték, hogyan gúnyolódtak velük ott, és hát nőként miként kellett elviselniük a zaklatásokat.” (Székely Cornelia) „Elmesélte, hogy ott tartották és elvitték őket fát

227