Levéltári Közlemények, 86. (2015)

Gyáni Gábor: Valóban korszakhatár 1945?

Gyáni Gábor: Valóban korszakhatár 1945?

ságot, ami viszonylagossá teszi a szociális biztonság e rendszerét. Mindez unalomig ismert, a döntő kérdés viszont az, hogy milyen genetikus (oksági) összefüggés konstatálható 1945 és az érintett fejlemény között?

Ha azt tekintjük, hogy a domináns kelet-európai történelmi tapasztalatok a háború végén keletkezett világhelyzet tényéhez kötik a kommunista berendezkedés egész történelmi komplexumát, akkor ez is 1945 mint döntő cezúra jelentősége mellett szól. Csakhogy: nem lehet nem észrevenni azt a nagyjából a harmincas évek végétől folytonos történelmi „trendet”, ami a külső és belső hatalmi erőszak kénye-kedvének szolgáltatta ki a térség népeit. A kirívó esetben akár tömeggyilkosságokba is torkolló állami terror már akkor (is) tombolt itt, amikor a kommunista párt még nem volt uralmi tényező az érintett államokban. Elég a két háború közötti és a háború alatti „zsidópolitika” kelet-európai megnyilvánulásaira utalni, hogy bizonyítva lássuk: az állampolgárok tömeges jogfosztása, a lét- és vagyonbiztonság gyakori és széles körű hiánya és az indoktrinációnak az egyéni autonómiát súlyosan korlátozó befolyása már 1945 előtt élénken hatott a térség államaiban. Találóan fejezte ki a helyzetet e tekintetben az a magyar vicc, mely szerint a válasz arra a kérdésre, hogy mi a különbség a Horthy- és a Rákosi-rendszer között, így hangzik: akkor még csak a zsidókat üldözte, most már kivétel nélkül mindenkit üldöz az állam, mindenki zsidóvá lett a maga hazájában.

Amikor a harmincas évek végi magyarországi zsidótörvények társadalmi (emberi) következményeit vesszük számba,7 akkor analógiaként elég futó pillantást vetni a háború utáni állásigazolások, az államosítások, a kilakoltatások, a deportálások (a németek kitelepítése, a magyarok csehszlovákiai internálása, az ún. osztályellenség vidékre történő büntető jellegű kitelepítése), az ’56 előtti és utáni börtönvilág és megannyi más atrocitás beszédes tényére, hogy meggyőződéssel állíthassuk: feltűnő folytonosság tapasztalható az 1945 előtt is már jócskán adagolt állami terror és az 1945 utáni állami elnyomás között. Az ideológiai és eszmei igazolások különbözőségei dacára az erőszakpolitika intenzitása, sőt, olykor annak konkrét megnyilvánulása is kísértetiesen ugyanaz 1945 előtt mint azt követően.8

^ A kérdéshez lásd Karády Viktor: A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején. Medvetánc, 1985. 2-3. sz. 41-90. o.; Tim Cole: Holocaust City. The Making of a Jewish Ghetto. London, 2003.

^ A kommunista állami terror hazai történetét, annak társadalmi méreteit és alakváltozatait tárgyalja Szederjesi Cecília (szerk.): Megtorlások évszázada: Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon. Salgótarján - Budapest, 2008.; Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon 1945-1956. Budapest, 2011, 248-277.; Rainer M. János (szerk.): A felügyelt (mozgás)tér. Tanulmányok a szovjet típusú rendszer hazai történetéből. Budapest, 2011.

9