Levéltári Közlemények, 85. (2014)
Közlemények - Géra Eleonóra: A 18 századi Pest-Buda hétköznapi élete a források tükrében
Közlemények ját tulajdonú háza és egy óbudai szőlője, három szentmisénél többet nem tudott megfizetni.38 Óvatosságra int azonban az az általános érvényű megállapítás, hogy a gyermektelenül, közeli rokonok nélkül elhaltak szükségszerűen maguk gondoskodtak lelki üdvösségükről, ezért ők jóval nagyobb összegeket adományoztak kegyes célra. A házasulandó felek rendszerint úgy indultak az esküvőre, hogy már a házassági szerződésben tételesen felsorolták, ki és mit visz magával a házasságba, valamint megállapodtak arról, mi történjék az ingó és ingatlanvagyonnal, ha egyikük vagy másikuk hal meg előbb, kiskorú gyermekek maradnak, elmarad a gyermekáldás stb., előre felkészültek többféle variációra. Mivel a fent említett okokból minden eshetőségre felkészülve, sokan viszonylag fiatalon végrendelkeztek először, férj és feleség gyakran közös végakaratot készített. Az évek múlásával, főleg új házasságkötés esetén vagy fogyatékkal élő gyermek születésekor új végrendelet készítése vált szükségessé. Amennyiben a korábbi végakaratot csak aktualizálták, elég volt egy kiegészítést (Codicillus) írásba foglalni. Bármelyik lehetőség mellett döntöttek, ennek okát írásban is indokolták, így az ilyen típusú dokumentumokból időnként egész kis családregények bontakoznak ki. Azt, hogy mire volt még jó egy végrendelet, jól mutatja egy budai pékmesterné, bizonyos Anna Maria Weiß esete, aki formailag új végrendelet készítésével, gyakorlatilag inkább egyezséglevéllel igyekezett biztosítani a törékeny családi békét, megvásárolni férje jóindulatát. Az asszony előző férje, Christoph Posch pék halála után, 1713-ban ment nőül a nincstelen legényhez. Az özvegyasszony örökölte Posch lakóházát (szőlőkkel és szántóval) és mindennel felszerelt sütőházát, valamint özvegyi jogon a céhtagságát, melyeket hozományként vitt az új házasságba, s ezeket halála esetén az ilyen módon céhtaggá vált Weißnek ígérte. A frigy nem nélkülözhette a mindennapi konfliktusokat, a férj gyakran szidalmazta nejét, időről időre jól megverte, s állítólag úgy bánt vele, mint valami cselédlánnyal, az általa adott pénz a legszükségesebb mindennapi kiadásokat sem fedezte. Weifiné házasságon belüli pozícióját jelentősen javította kedvező anyagi helyzete, minthogy a vagyon teljes egészében őt és a leányát illette. A megaláztatást szótlanul nem viselő asszony a hivatalos szervek elé vitte dolgukat, ezt legegyszerűbben új végrendelet készíttetésével tudta elérni. A végrendelet és a viszálykodó házasfelek közötti egyezséglevél a nő szemszögéből ismertette a tényállást, majd a házassági szerződésben kikötött hozományon kívül a főépülethez hozzátoldott kisebb ház tulajdonjogát is kilátásba helyezte Weiß számára, amennyiben az a jövőben megfelelően bánik vele és annak idején majd polgárnéhoz méltó temetésben részesíti. A kis házacska egyébként az előző házasságból származó leányka örökségéhez tartozott, s nagykorúsága elérése után a második férjnek 300 forintot kellett fizetnie megváltásáért. Az egyébként írástudatlan Weifiné tanúk előtt kötelezte magát, hogy nem ad okot többé a rossz bánásmódra. A megfogalmazásból úgy tűnik, mintha a felesége által is hűséges és jó gazdának mondott férj az asz- szony pazarlását sérelmezte volna, s ebből támadt a viszály. Az 1715-ben kelet38 BFL IV.1002.y. I. 2113., IV.1002.Z. A Nr. 919. 46
