Levéltári Közlemények, 85. (2014)
Irodalom - Molnár Antal: A zágrábi püspökség és a magyarországi katolikus egyház a 17 században METEM, Bp , 2012 (METEM Könyvek 77 ) (Ismerteti: Varga Szabolcs)
Irodalom A horvát és a magyar egyházi intézményrendszer fejlődése ezen a ponton vált el egymástól. A magyar püspökök erőfeszítéseit ugyanis siker koronázta, vissza tudták állítani jogaikat az oszmánok által megszállt birtokaikon, és éves jövedelmeiket megduplázták a század folyamán. A zágrábi püspököknek mindez nem sikerült, jövedelmei a század folyamán egyáltalán nem emelkedtek. Más területeken azonban jóval sikeresebbek voltak magyar kollégáiknál. Az intézményrendszer gyorsabban állt helyre, és a protestantizmus is teljes vereséget szenvedett. (Erről a kötet 47-57. oldalán olvashatunk.) Ebben nagy szerepet játszott a katolikus nemesség és a katolikus egyház szoros kapcsolata is. A nemesség ugyanis előszeretettel támogatta a katolikus intézményeket, gyermekeik pedig gyakran léptek egyházi pályára. Belőlük alakult ki az a 17. századi egyházi elit, amelyek köreiben kialakult egy egyházi autonómia-törekvés igénye. Ezzel párhuzamosan pedig megszületett a horvát nemzeteszme korai megfogalmazása. Összegezve a kötet első felét, az alábbiakat említhetjük. A horvát katolicizmus alapjai szilárdabbak voltak a magyarénál. Intézményei hatékonyabban működtek, és erősebb kapcsolatok fűzték a pápai kúriához. Másrészt viszont a horvát és a magyar katolikus egyház közötti kapcsolatok csatornái beszűkültek, a két struktúra közötti átjárás a 16. század végére egyre ritkább lett. Mások voltak az adottságok és a kihívások. A Drávától északra a reformáció, attól délre az ortodox letelepülők okozták a legnagyobb problémát. Ez óhatatlanul elmélyítette a különbségeket, főleg, mivel a zágrábi püspökség függetlenedési törekvése mintául szolgált a horvát nemességnek az erősen protestáns magyar rendiségtől való elszakadási igényeihez. A horvát-magyar együttélés eszmei megszűnésének a bölcsője a 17. századi püspökök környezetében ringott. Ennek megfogalmazása a könyv első fejezetének egyik legnagyobb erénye. A szerző külön fejezetet szentel (24-35. o.) a zágrábi káptalan bemutatásának. Erre magyar nyelven eddig nem volt példa, Ljudevit Ivancan munkáit leszámítva pedig a horvát szakirodalom sem foglalkozott vele különösebben. Az összefoglalás értéke, hogy a szerző összehasonlítja zágrábi káptalant a magyarokkal, és ez alapján úgy találta, hogy míg előbbi megőrizte befolyását a 17. század folyamán, addig Magyarországon a káptalanok súlya erősen leértékelődött. Ezt bizonyítja a káptalannak a horvát papnevelésre gyakorolt hatása, amivel a következő fejezet foglalkozik (35-40. o.). Itt érdemes megemlíteni, hogy a horvát katolikus klerikusok immár más intézményekben tanultak mint magyarországi társaik, és az eltérő szocializációs tér eltérő műveltséget eredményezett. Ugyanez hangsúlyosan igaz a zágrábi püspökökre, akikkel a könyv következő fejezete foglalkozik (40-47. o.). Mindenképp figyelemre méltó, hogy a 17. századi zágrábi püspökök már alig kaptak magyarországi stallumot, karrierjükben egy esetleges magyar- országi püspöki cím nem volt reális lehetőség. A kötet második felét forrásközlés alkotja (61-97. o.). Ebben az úgynevezett processusok, azaz egyházmegyei tanúvallomások szerepelnek. Ezek a zágrábi püspökjelöltek kánoni kivizsgálásának leginformatívabb részei, ezért a bennük található információk sok újdonsággal szolgálnak az egyházmegye 1613-1694 közötti történelméről. 336
