Levéltári Közlemények, 85. (2014)
Irodalom - Bubryák Orsolya: Családtörténet és reprezentáció A galgóci Erdődy-vár- kastély gyűjteményei MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Bp , 2013 (Ismerteti: Varga Szabolcs)
Irodalom pénzzé tehető betétként kezelték ezeket, és a 18. század elején az Esterházyak - a fraknói kincstár - példája alapján tekintettek műtárgyként rájuk. így nem csupán a családi reprezentációban, hanem a kincstár ilyen jellegű használatában is kitapintható Esterházy Pálnak a magyar arisztokráciára gyakorolt hatása. A kincstár hitbizományként való kezelése az Erdődyeknél is a 18. században kezdődött és szintén Erdődy Györgyhöz köthető. Ennek ellenére nem volt reménytelen egyes ötvösműveknek a forrásokban való visszakövetése. Az elemzésből kiderül, hogy Bakócz Tamástól Erdődy I. Péteren át vezetett a tárgyak útja, de ekkor a kincsek még nagyon könnyen lemorzsolódtak az ajándékozások és öröklések révén. A 17. század elején Erdődy I. Tamás bán és négyszeres nádorjelölt tudatosan törekedett a sok esetben a Zrínyiekkel szemben megfogalmazott önreprezentációra, de inkább a későbbi családtagoknak köszönhető a gyűjtemény gyarapítása. Bubryák Orsolya külön kitér a nőági öröklésre, amely Erdődy Anna, Thurzó Borbála és Rákóczi Erzsébet esetében különösen sok tárggyal gazdagította a gal- góci gyűjteményt. Mindkét alfejezet számos újdonságot hozott a három arisztokrata asszony életrajzához, és nem csupán a család-, hanem a nő- és művelődéstörténethez is fontos adalékokkal szolgál. A monográfia utolsó nagyobb fejezete (227-265. o.) a galgóci kastélyban kialakított családi arcképcsarnok sorsát mutatja be. Ennek zömét a 18-19. században állították össze, tehát a képi családi reprezentációs igény szintén Erdődy Györgyhöz köthető. Előtte a leginkább hangsúlyos családtag, aki tudatosan használta ezt a műfajt, a már többször említett Erdődy Tamás horvát-szlavón bán volt a 17. század elején. A szerző itt ismét megemlíti, hogy a kegyes alapítások, felajánlások megörökítése rendkívül hangsúlyos volt a családi reprezentációs törekvésekben. Ezt bizonyítja a 16. század végi tersattói Madonnával, amelyet Tamás bán és felesége a fiuk felépülése miatti hálából ajánlott fel. Szintén ide köthető a bán mantovai Lovagrendba való felvétele és ennek díszes láncával való megörökítése azon a fogadalmi képen, amely a festmények családi reprezentációra való alkalmazásának első emléke. Az utolsó szöveges fejezetben (265-277. o.) a galgóci program utóéletéről és annak értékeléséről olvashatunk. Ebből kiderül, hogy a programnak ebben a formában nem akadt folytatója, György utódai nem kívánták követni a példáját. Ennek egyik legfontosabb oka, hogy a galgóci gyűjtemény már a saját korában is elavult volt és sokkal inkább illeszkedett a 17. század elvárásaihoz. Ettől függetlenül korántsem volt haszontalan, hiszen ekkortól kezdve György leszármazottai számítottak az Erdődyek hatalmasabb ágának, míg az idősebb Erdődy-ág - amelynek esetében ilyen törekvésre alig volt igény - az udvari méltóságokban háttérbe szorult. „Galgóc történeti programja tehát sikeres volt" - állapította meg Bubryák Orsolya az utolsó bekezdésben. Erdődy György kezében egy pillanatra újra egyesült a családi vagyon, amelynek bemutatására a frissen megszerzett Galgóc várában a családfő méltó teret tudott biztosítani. Csak sajnálhatjuk, hogy a befejezés nem tartott tovább, ugyanis az egész programnak a 18. századi más hasonló kezdeményezések közötti értékelése elmaradt, és ez megnehezíti a laikusok számára a kutatás eredmé333
