Levéltári Közlemények, 85. (2014)
Irodalom - Bubryák Orsolya: Családtörténet és reprezentáció A galgóci Erdődy-vár- kastély gyűjteményei MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Bp , 2013 (Ismerteti: Varga Szabolcs)
Irodalom képet kaphatnak a Habsburg Monarchia majd minden országában otthonosan mozgó Erdődy család mára szétszóródott galgóci kincstárának és reprezentációs gyűjteményének kialakulásának körülményeiről és sorsáról. A magyar művészettörténeti szakirodalomban ugyanis szokatlan, hogy egy gyűjteményen keresztül ilyen alapossággal tárják fel a kollekcióhoz érdemben hozzátevő egyes személyek életét és egyéni motivációit. Mindezt pedig különösen izgalmassá teszi, hogy egy család - jelesül a Magyar Királyság újkori arisztokráciájához tartozó gróf Erdődyek - kincstáráról van szó, így mindvégig fontos didaktikai feladat maradt, hogy az alapvetően a művészettörténet felől közelítő elemzés ne váljon családtörténetté. Úgy tűnik, hogy a szerzőnek „menet közben" kellett kitalálnia a műfajt, miután kiderült, hogy nem egy személy, hanem egy egész dinasztia reprezentációs tetteit kell a közgondolkodásban annyira félresiklott jelentéstartalommal magyarázott barokk korban bemutatni és megfelelően értékelni. A fiatal, ám már így is komoly tudományos eredményeket elérő kutató több mint tíz éve kezdett el foglalkozni Erdődy György országbíró (1680-1759) me- cénási tevékenységével. Jó szemmel ismerte fel benne a különleges műpártolót, aki a korban szokatlan módon mentett meg egy késő gótikus oltárt, hogy azt a saját családi galgóci rezidenciáján állítsa fel. A műtárgy köré a 18. század folyamán búcsújáróhely szerveződött, és ennek révén a családi reprezentáció egyik központi elemévé vált. A Galgóci Betlehemként elhíresült oltár rákerült a család megrendelésére készülő, a kegyességüket és dicső múltjukat egyaránt bemutató Monumenta Pietatis festményre is, amely egy családtörténet tudatos megkonstruálásának egyik nyilvánvaló attribútuma. A magyar kultúra térképén a felvidéki Galgóc ma alig található meg, pedig az Erdődyek családi kastélya kétszáz éven keresztül a hősi múlt valódi tárházának számított, ahol a 20. századig a magyar történelem számos rekvizitumát őrizték, oklevelek, dísztárgyak, ötvösművek, könyvek és metszetek garmadáját jegyezték fel a korabeli beszámolók. Galgóc ezzel a többi arisztokrata család által kiépített központ, így Sárvár, Árva, Vöröskő, Fraknó és Németújvár méltó társává vált. A második világháború után a gyűjtemény anyaga szétszóródott, a kastély falai között börtön működött, ma kifosztva és üresen áll. Nem lényegtelen, hogy milyen motivációk indították Erdődy Györgyöt arra, hogy éppen ebben a kicsi felvidéki kastélyban alakítsa ki a családi reprezentációs fészket, ahogy a szerző fogalmaz, Stammburgot. Innen indult el az a nagyívű kutatás, amely furcsa módon az időben folyamatosan visszafelé haladva tárja fel a család jelesebb mecénásait és jut el végül a kezdeteket jelentő Bakócz Tamáshoz. Ennek a szisztematikus időutazásnak a terméke ez a kitűnő könyv, amely mindvégig megtartja a család- és művészettörténet közötti kényes egyensúlyt, és ezzel mindkét diszciplína számára rengeteg új szempontot, adatot, ötletet nyújt. Ugyanis - bár a bevezetőben a szerző visszafogottan értékeli a saját munkáját - itt nem csupán a galgóci gyűjtemény formálódásáról, hanem a Magyar Királyság legfőbb méltóságai közé felemelkedő Erdődyek kora újkori történetéről, az egyes családtagok motivációiról, törekvéseiről és reprezentációs céljairól is komoly összegzést olvashatunk. Ez még akkor is igaz, ha térben és időben Bubryák erőteljesen lehatárolta a mondandóját, csak az a személy került a kötetbe, akinek a galgóci emlékanyag 329
