Levéltári Közlemények, 85. (2014)
Közlemények - Fejér Tamás: Az erdélyi fejedelmi kancellária regisztrumvezetési gyakorlata a 16 században
Közlemények valamiféle másolati könyv, mely alapján kiadta az oklevelet, és melybe minden valószínűség szerint már Wesselényi Miklós protonotariussága idején vezettek be szöveget. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy az ítélőmester nem eredeti - Wesselényi Miklós protonotáriussága idejéből megörökölt - okiratról, hanem párról készített átiratot. De bármennyire is hajiunk erre az értelmezésre, a megnevezés körüli bizonytalanság - liber, exemplar, stylus - nem teszi lehetővé annak egyértelmű eldöntését, hogy (rendszeresen vezetett) regisztrumokról vagy a korábbi ítélőmesterektől maradt valamiféle másolatgyűjteményről van szó, de bizonyosak vagyunk abban, hogy az elnevezések nem formulásköny vet takarnak. A kutatás jövőbeni feladata lesz e kérdést szélesebb forrásbázis alapján megnyugtatóan tisztázni. Végezetül a fejedelmi kancellária 16. századi regisztrumvezetési gyakorlatának vizsgálata kapcsán elért eredményeinket az alábbiakban összegezhetjük: a kancellária működésének megindulásától (1556) Báthory Zsigmond uralkodása végéig (1602) vezetett liber régiósoknak csupán kisebbik része vészelte át azokat a súlyos pusztításokat, amelyek a fejedelmi archívumot és a gyulafehérvári káptalan levéltárát a 16-17. század fordulóján, valamint 1658-ban érték. Ezekbe a másolati könyvekbe a regisztrálással megbízott kancelláriai hivatalnokok a kegynyilvánító okiratokat teljes szöveggel vagy kivonatos formában másolták be bizonyos díj ellenében, és az iktatás tényét legkésőbb 1569 júliusáig az oklevél hátoldalán az ún. regestrata jegyzettel jelölték. Bizonyos, hogy a fejedelmi nagyobb kancellárián kiállított összes de gratia oklevelet nem vezették be a királyi könyvekbe, hanem - minden valószínűség szerint - csupán azokat, amelyek esetében az oklevélnyerő felek igényelték a regisztrálást, és kifizették annak díját. Úgy tűnik, hogy a liber regiusok vezetésének ellenőrzése a secretariusok hatáskörébe tartozott, esetenként ők szedték be az iktatási díjat, illetőleg annak megadásától bizonyos személyeket fel is menthettek. Minden jel szerint az okleveleket a megpecsételés után másolták be a királyi könyvekbe, s minthogy pecsételésre az okirat keltezése után napokkal vagy akár hónapokkal később került sor, ezért a bejegyzések meglehetősen laza időrendben követik egymást. Úgy is mondhatnánk, hogy a bejegyzések sorrendjét a pecsételés időrendje határozta meg. Ha az oklevélnyerő felek saját példányukat elveszítették, kérésükre hiteles átiratot állítottak ki a liber régiósokban található bejegyzések alapján, melyeket a fejedelmi táblán indított peres ügyeikben is felhasználhattak jogaik érvényesítésére. Ennek menetét pontosan ismerjük: a fejedelmek levélkerestető parancsukkal a mindenkori kancellárt - annak hiányában pedig a secretariust - utasították arra, hogy a királyi könyvben fellelhető bejegyzés másolatát kikeresse, és azt átírásban kiadja a kérelmezőnek. 20
