Levéltári Közlemények, 84. (2013)
Közlemények - Iványosi-Szabó Tibor: A cívis közösség formálódása Kecskeméten a 16-17. században
Közlemények II.c. A cívis társadalom szerkezete Kellő mértékben hangsúlyoznunk kell, hogy a hódoltság alatti falvak és mezővárosok változatlanul a magyar rendi-feudális társadalom szerves részét alkották, de ekkor is a nemesi nemzeten kívül maradtak. Az itt létrejött sajátos politikai és hatalmi viszonyok miatt azonban szükségszerűen jelentkeztek olyan vonások, amelyek sem a királyi országrészben, sem pedig Erdélyben nem lelhetők fel. Ezek közül talán a legfeltűnőbb az, hogy ezekben a mezővárosokban hiányoztak a feudális főurak és az önálló feudummal, nemesi birtokkal rendelkező középnemesek. A magyar földesurak nem mondtak le a hódoltságban levő birtokaik feletti jogaikról, és a török hatalom idővel tudomásul vette azt az igényüket, hogy az itteni jobbágyok teljesítsék uraikkal szembeni kötelezettségeiket. Mivel Kecskemét földesurai a hódoltságon kívüli területeken lévő birtokaikon laktak, szinte semmilyen formában sem kerültek kapcsolatba a helyi társadalommal. A város magisztrátusa évenként eljuttatta hozzájuk az őket megillető taxát és vele együtt az ajándékokat. Bár a város legnagyobb birtokosa, a potior földesúr a 17. században fenntartotta igényét a másodfokú bíráskodásra és néhány alkalommal a városon belüli társadalmi konfliktusokba történő beavatkozásra, a földesurak közvetlenül nem, vagy csak nagyon kis mértékben tudtak hatni mezővárosuk társadalmi folyamataira, annak anyagi és szellemi kultúrájára. A városban lakó nemesi címet viselők közül pedig nemesi fundusa senkinek sem volt, így itt középnemességről, sőt még kisnemességről sem beszélhetünk. Sokat mondó tény, hogy a 16. századból fennmaradt forrásainkban még egyetlen nemesi családról sem történik említés. Miként utaltunk erre, jórészt a migráció során a Duna menti falvakból és Baranyából került ide néhány olyan család, amelynek armálisát, nemesi oklevelét a század második felében a rendszerint Füleken összegyűlő nemesi vármegye közgyűlése elismerte. Ezek közé tartozott a Bánó és a Kamarás család. Az 1670-es években pedig Wesselényi Pál kuruc generális adományozott több száz arany lefizetése ellenébe armálist Deák Pálnak, Kalocsa Jánosnak és Pathay Andrásnak. A Szentkirályi családot csak a 18. század elejétől említik a nemesek között. Tekintettel arra, hogy a török hatalom nem ismerte el a hódoltsági területen élő magyar nemesek kiváltságait, a török állammal szembeni különféle kötelezettségeknek minden formában ők is eleget tettek. Maguk és családtagjaik után következetesen fizették a dzsízje-adót, más néven a harácsot. Ezeket a nemes családokat éppen úgy kötelezték a különféle igás és gyalogos robot teljesítésére, mint a város bármely polgárát. Tehát a török kiűzéséig velük szemben a magisztrátus részéről érdemi megkülönböztetésnek nyomát sem találjuk. Ők éppen olyan alapon jutottak háztelekhez, kerthez, szőlőhöz, szántóhoz és legelőhöz, mint a város lakóinak többségét alkotó, jogilag jobbágynak minősülő gazdák. Egyébként a magyar országgyűlés az 1635. évi 221. törvénycikkben megfogalmazta, hogy a jobbágytelkeken élő és gazdálkodó nemesek kötelesek vállalni mindazokat a terheket, amelyek a jobbágyi telkekre hárulnak. Ezért ez alól egyetlen kecskeméti armális nemes sem próbált kibújni. A középkori oppidumok kialakulása idején érthetően agrártársadalomról szólhatunk. Ez azonban a későbbi két-három évszázadban számottevő fejlődésen 36
