Levéltári Közlemények, 84. (2013)
Irodalom - Hochedlinger, Michael: Österreichische Archivgeschichte. Vom Spätmittelalter bis zum Ende des Papierzeitalters.
Irodalom Fontosnak tartjuk ezt hangsúlyozni, mert a már említett Levéltári kézikönyv az 1995. évi LXVI. törvényünknek megfelelően nem számítja a levéltárak közé az egyes médialevéltárakat, amelyek nem papíralapú, hanem audió-vizuális és digitális anyagot őriznek (film-, rádió és televíziós archívumok). A harmadik fejezet a „Keresztmetszetek" címet kapta, és tematikus blokkokat tartalmaz. A historiográfiai célnak megfelelően Hochedlinger itt nem az aktuális módszertant írja le, mutatja be a legújabb eredményeket vagy ajánlást közöl a követendő technikákról, hanem történeti keretben nyújtja a téma genezisét. A témaköröket olvasva némelyik meglepőnek tűnhet, de még inkább megdöbbentő, hogy a levéltárosi munkával összefüggő témakörök mindegyikéről lehetett történeti áttekintést és konkrét számadatokat nyújtani: levéltári iratanyag őrzése, selejtezése, nyilvántartása; levéltári törvények (az 1950-es évektől); iratanyag károsodása, sérülése, csökkenése; levéltárépületek; oklevelek tárolása, restaurálás, reprográfia; számítógépes adatfeldolgozás (az 1960-as évek végétől); kutatótermek, nyilvános kutatás kialakulása, kutatóforgalom (1873-tól a Hofkammerarchiv ban), kutatótermi szabályzatok (az 1890-es évektől kezdődően), nyitva tartási idők, írásos megkeresések, levéltári könyvtárak; a levéltári anyag védelme; a történeti kutatásokhoz fűződő viszony stb. A szerző e fejezetben prozopográfiai vizsgálatok eredményét is megosztja az olvasókkal az osztrák levéltárosok társadalmi beágyazottságáról, származásukat és képzésüket tekintve. Figyelemre méltó, hogy külön alfejezetbe kerültek a levéltárakban elsőként alkalmazott női levéltárosok, és Hochedlinger bemutatja a levéltárosok szervezetének történetét (nemzetközi színtéren is). Ehhez kapcsolódóan a könyv egyik legnagyobb erényének és sajátosságának tartjuk az apró kis biográfiákat, amelyek nem önálló fejezetbe vagy adattárba kerültek, hanem a szöveg közben „elrejtve". A megemlített levéltáros személyek esetében mindig feltüntetésre került születési (halálozási) éve, emellett származásukról, tanulmányaikról is olvashatunk, sőt megismerhetjük későbbi karrierjüket, akik így kilépnek a puszta névadat-halmazból. Adataik ismeretében könnyebben megértjük (és értékeljük) szerepüket a levéltártörténet hús-vér formálójaként. Ezek azok az (itt miniatűr-)életrajzok tehát, amelyek megírását Reininghaus újszerű követelményként állította napjaink levéltártörténet-írói elé. Jegyezzük meg rögtön: ennek hiányát Magyarországon is érezzük. (Kecskeméti Károly fel is vetette egy biográfiai lexikon elkészítését.) Ezen ugyan némileg segített az ELTE Levéltár szak alapításának hatvanadik évfordulójára összeállított kötetben (Bp., 2010) található életrajzi adattár, amely azonban (érthető módon) kizárólag a szakot végzetteket tünteti fel, saját adatközlésüket felhasználva. A könyvben a hangulati aláfestést a 281 fekete-fehér illusztráció adja meg. Ezek például épületekről, szobabelsőkről készített részletek és legfőképpen: metszetek, fotók a levéltárosokról. A képeket 27 intézmény gyűjteményéből válogatták ki, valamint, megdöbbentő módon, számos illusztráció magának a szerzőnek a saját gyűjteményéből került reprodukálásra - metszetek, rajzok, karikatúrák. A könyvhöz nem készültek lábjegyzetek, a kötetvégi apparátus azonban bőséges tájékoztatást nyújt az érdeklődőknek: az 50 oldalas válogatott bibliográfia (453-502.) tematikus felosztású, amely követi az egyes fejezeteket, azokon belül 247
