Levéltári Közlemények, 84. (2013)
Közlemények - Iványosi-Szabó Tibor: A cívis közösség formálódása Kecskeméten a 16-17. században
Közlemények VII. Összegzés A 16. században a nagy földrajzi felfedezések Nyugat-Európa számára szinte minden területen erőteljes fejlődést tettek lehetővé. Mindez nem, vagy csak alig hatott ki Közép- és Kelet Európa államaira, ahol ez idő alatt inkább megtorpanás, sőt súlyos válság jelentkezett. Ehhez hozzájárult az is, hogy az Oszmán Birodalom évszázadokon át kihasználva a területén átmenő, Kelettel folytatott kereskedelem anyagi hasznát Európa újabb régióit hódította meg. Katonai-politikai célkitűzésének újabb áldozta a Magyar Királyság lett. Ennek hatására a középkor végén reményteljesen fejlődő magyar társadalom és gazdaság rendkívüli veszteségeket szenvedett, az igazgatás pedig szétesett, és súlyos válságba került. Az államigazgatás fejlődése megtorpant, és kénytelen volt két birodalom érdekeinek érvényesülését elszenvedni. A hódoltság területén keserves diplomáciai munka révén is hosszú időn át jószerivel csak jelképes jelenlétéről szólhatunk. Az igazgatás középső szintje, a hódoltság alá került nemesi vármegyék tevékenysége gyakorlatilag évtizedekre felszámolódott. A rendkívüli sokk-hatásból csak sokára ébredező érdekszervezetek a királyi területen tudtak — sok esetben több megyét összefogva — életjelt adni magukról. Erről a folyamatról történettudományunk meggyőző és részletekbe menően hiteles képet nyújt. Annál hézagosabb és homályosabb az az ismeretanyag, amit a hódoltság területén lévő alsószintű igazgatásról, a falvak, a mezővárosok és a királyi városok létéről, a települések társadalmának belső mozgásáról fel tudunk mutatni. Kétségtelen, hogy a török nyelvű források közreadása és feldolgozása során sok új ismerethez jutottunk azokon a területeken, amelyek a hódítókkal szembeni kötelezettségekre, a török igazgatás megszervezésére és működésére vonatkoznak. Ezek viszont csak közvetve utalnak arra, hogy az egykori alsó szintű igazgatás egyáltalán hol maradt meg, miként kényszerült a hódítók igazgatási rendszeréhez idomulni. Kellő feltárások hiányában eddig semmit sem tudtunk arról, hogy mezővárosaink milyen mértékben voltak képesek a középkorból örökölt autonómiájuk egy-egy részét megmenteni, miként tudták a közösség, vagy az egyének érdekeit az idegen hatalommal, annak hivatalnokaival szemben védeni, érvényesíteni. Még gondolat szintjén sem merült fel annak vizsgálata, voltak-e közöttük jellegzetes fejlődési utat követők? A hódoltság idején volt-e lehetőségük ezen vonásaik megőrzésére, továbbfejlesztésére? Az igen jelentős fellendülést követően a 17. századi Európa nyugati felében rendkívül mély ellentmondások törtek felszínre. A nemzetállamok formálódása és a nagyhatalmak elkeseredett, hosszan tartó küzdelme, a kíméletlen polgárháborúk sora, a központi közigazgatás ellentmondást nem tűrő fellépése, az erőteljes centralizáció jellemezte ezt az időszakot. Az előző század gazdasági virágzását mély és szinte az egész kontinenst érintő pénzügyi és gazdasági válság követte, ugyanakkor forradalmak nyitottak utat az újabb polgári fejlődés előtt. Európa középső részén csak nyomokban jelentkeztek az új korszak csodálatos eredményei. A kontinens nyugati felén a tengeri és a szárazföldi hegemóniáért folyó több évszázadra kiterjedő nagyhatalmi küzdelmek nem tették lehetővé, hogy az időközben rendkívül súlyos gazdasági és politikai válságba kerülő Török 100
