Levéltári Közlemények, 83. (2013)
Irodalom - Dr. Várkonyi Tibor: Családtörténet határok nélkül. I—II. rész. 2012.
Irodalom hatással lehet a kötetet forgató családtörténeti kutatók munkájára is. Habár a szerző az előszavában jelzi, hogy a források feltüntetése legalább kétszer ekkorára duzzasztotta - és véleménye szerint élvezhetetlenné tette - volna a megjelent munkát, aki valaha is kutatott könyvtárban, levéltárban és másutt, jól tudja: pontos jelzetek, hivatkozások hiányában a rengeteg információ sokat veszít az értékéből, ellenőrizhetetlenné válik. Még ha egy-egy ponton kapcsolódást is vélünk felfedezni saját családunk és a Dr. Várkonyi Tibor megrajzolta ősjegyzék között, végül leginkább a sötétben kell tapogatóznunk, ha a tényeket illetően magunk is megbizonyosodni vágyunk: az adott résznek vajon hol nézhetnénk utána, jelzet hiányában miként kérhetnénk magunk is az eredeti (vagy másolatban hozzáférhető) irat megtekintését? Ilyenformán Gudenus János József ajánló szavain - miszerint a kötet „teljesnek tekinthető és ellenőrzött ősjegyzék" (I. kötet, 7. oldal; kiemelés tőlem - K. I.) - némiképp csorba esik: a forrásmegjelölések hiánya is annak ellenébe hat, hogy ellenőrzött monográfiáról beszélhessünk. Ez a hiányosság mindenképpen rányomja a bélyegét a kétségbevonhatatlanul nagy munkára. Érdemes lett volna megfontolni akár az oklevelek, egyéb szövegek figyelemfelhívó célzattal közreadott, rövid tartalmi kivonatainak, akár az életrajzok bizonyos szószerinti (olykor csupán latinul közölt) idézeteinek, akár néhány, a II. részben megtalálható fejezet - egyébként már maga a szerző által is problematikusnak jelzett - adatlajstromainak (pl. uralkodók és uralkodóházak) elhagyását a forrásmegjelölések javára. A közreadandó tartalom szükségszerű szelektálásában a szakmai lektor, illetve a kiadói szerkesztő ugyancsak hasznos segítséget nyújthatott volna. A „szakmaiság" egyes szempontjainak mellőzése, ugyanakkor bizonyos esetekben a hozzájuk való ragaszkodás között feszülő ellentét, valamint a felelősség súlya, amely a számtalan értelmezési lehetőség közül a megfelelőnek vélt kiválasztásából is fakad, több ponton hektikussá teszi az egyébként impozáns munkát. A saját családjukat kutatók számára némi csalódást okozhat az is, hogy - miként a szerző írja - „a névmutatóhoz képest jelentősen több személy genealógiáját tartalmazza a munka" (I. kötet, 8. oldal). Két ekkora, ilyen gazdag információ- tartalmú kötet névmutatóinak elkészítésekor, főleg a szerzői intenciókat is figyelembe véve, mindenképpen hasznos lett volna a lehető legteljesebb névmutató elkészítése. A Kekulé számozási rendszer ugyan valóban kifizetődő módszer lehet az ősjegyzék készítésekor, ám a méltatott kötetekben már a huszonegyedik generációtól fogva egymillió fölötti számok keletkeznek, míg végül, a hatvanadik generáció leírása e genealógiai számmal zárul: 699 010 257104 668 416; betűvel: hatszázkilencvenkilenctrillió-tízbillió-kétszázötvenhétmilliárd-száznégymillió- hatszázhatvannyolcezer-négyszáztizenhat). Talán ismeretes a családfakutatók körében (ha másként nem, saját tapasztalatból), hogy a Kekulé-számok a tizedik generációt követően már kezelhetetlen nagyságot öltenek (lásd az iménti példát), és ez óhatatlanul is magában rejti, sőt, generálja a hibázás lehetőségét, amely ugyancsak a kötet egyértelműen pozitív értékelése ellenében hat. A kiadványnak a jelen, illetve a közelmúlt, a múlt század húsába vágó adatai szintén Janus-arcúak. Nem valószínű, hogy sokan efféle formában tárták volna 390
