Levéltári Közlemények, 82. (2011)
Levéltári Közlemények, 82. (2011) 1. - Forrásközlések - Garadnai Zoltán: Francia vélemények a magyarországi átalakulásokról (1988-1990)
Forrásközlések kibontakozását — így nagy riválisa, Mitterrand elnök és későbbi utódja (Jacques Chirac) valósították meg, de ez már egy új — nem kevésbé bonyolult és ellentmondásos — történethez tartozik. Összegzés A francia és a magyar forrásokból láthatjuk, hogy a vizsgált időszakban a francia-magyar kapcsolatok lényeges változáson mentek keresztül. Ebben a folyamatban szerepet játszott az, hogy Magyarország a hetvenes évek végétől igyekezett tágítani a mozgásterét, amit a nemzetközi helyzet változásai is segítettek. 1987-1989 folyamán a magyarországi változások — mint ahogy egész Kelet- Közép-Európában — rendkívül gyorsan mentek végbe, ami Franciaország számára egyszerűen nem adott elegendő időt arra, hogy stabilizálja kelet-európai pozícióit, így óvatos egyensúlyozó és rivalizáló politikát folytatva, az NSZK-val, a Szovjetunióval és az Egyesült Államokkal egyeztette az érdekeit. Ebben a nagy nemzetközi játszmában Magyarország szerepe nagyobb volt annál, mint ami az ország tényleges lehetőségeiből következhetett volna, ez pedig olyan szerencsés helyzetet jelentett, hogy nem véletlenül nevezzük az 1989-es esztendőt annus mirabilisnak. Ebben a tekintélynövekedésben szerepet játszott az is, hogy Párizsban értékelték a magyar kommunista elit képviselőinek nyitási szándékát, amiben egy — már a hatvanas években Budapesten — megfogalmazott szándék újjászületését is látták. Ugyancsak felismerték azt a lehetőséget, ami az első szabad választások révén a magyar demokrácia és a magyar rendszer kiépítésében számukra megadatott. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a „mission civilisatrice" gondolatkörét a francia diplomácia Kelet-Európára is érvényesnek tekintette, és a régió országaiban végbement változásokban a hatvanas években megfogalmazott, és a nyolcvanas években is érvényes De Gaulle-i „détente-en- tente-cooperation" politika sikerét látták. Ugyanakkor Párizsban tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy Franciaország nem tudja betölteni azt az űrt, ami a Szovjetunió kivonulásával Kelet-Európábán megjelent. Mitterrand felismerte: Franciaország sem katonailag, sem gazdaságilag nem képes egyedül stabilizálni a térséget. Ehhez a bonyolult és ellentmondásos folyamathoz Párizsnak szövetségesekre volt szüksége, így a Szovjetunió és Németország mellett a maguk számára „megtalálták" azt az Egyesült Államokat, amellyel még a De Gaulle-i időkben sem szakadt meg és romlott meg annyira a kapcsolat, hogy a stratégiai kérdésekben ne tudtak volna együttműködni, másrészt partnereket kerestek a korábban német érdekszférának számító Kelet-Közép-Európában is. Ebben a diplomáciai munkában a saját magát előbb „hídnak", majd „előőrsnek" beállító Magyarország természetes partnert jelentett a nyolcvanas években, és ebbe a szerepbe „nőtt" bele a magyar külpolitika az 1990-es szabad választások után. A kor hangulatát, a magyar aggodalmakat és örömöt pontosan érzékelteti Thomas Schreiber újságíró visszaemlékezése Antall Józseffel folytatott 170
