Levéltári Közlemények, 80. (2009)

Levéltári Közlemények, 80. (2009) - Irodalom - GARADNAI ZOLTÁN: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968). Budapest, 2008. 514 o. (Ismerteti: PRITZ PÁL)

Irodalom got tájékoztatta, ám valójában inkább úgy beszélt, ahogy azt egy másik magyar dokumentum, a látogatásról készített külügyminisztériumi jegyzőkönyv rögzítette. Futólagos olvasásra szinte semmi a különbség, és annál inkább ez lehet az első benyomásunk, mert a PB elé kerülő szöveg szemmel láthatólag a jegyzőkönyvre épült, mintegy annak a variációja volt. Ám, ha alaposabban megnézzük a két szöveget, akkor igen világosan látható a tartalmilag nem csekély eltérés. A francia külügyminiszter kijelentette — olvashatjuk a PB elé szánt iratban —, hogy az európai Európa nem más, mint egy integrált független Európa, amely egyaránt független az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól. Azt jelenti, hogy az európaiak saját maguk sorsáról döntenek, maguk urai."(185-186.) Ezzel szemben a magyar részről készített jegyzőkönyv tömörsége ellenére is érzékelteti azt, aminek a külügyminiszteri változatban nincs nyoma: ezért az európai Európáért tenni kell, akképpen, hogy mindegyik fél tegye meg a magáét. A jegyzőkönyv tehát így fogalmaz: „Nyugat-Európa legyen független az Egyesült Államoktól, Kelet-Európa viszont a Szovjetuniótól. Ez ugyanaz a folyamat, tehát az európai országok legyenek maguk urai." (172., 49. sz. irat). Érdekes módon a PB elé került dokumentumból lehet jobban látni — ám igazából csak akkor, ha azt a jegyzőkönyvvel együtt olvassuk —, hogy a francia külügyminiszter nem valami lehetetlent akart, hanem „csupán" a függetlenség irányába teendő tudatos lépéseket. Mert esze ágában sem volt megkérdőjelezni a tömbök realitását. Míg a jegyzőkönyvben csak azt a túlzottan rövid mondatot olvashatjuk, amely szerint „háború esetén a függetlenségi törekvéseket félre kell tenni" (172., 49. sz. irat), addig a másik papír vonatkozó része így szól: „A francia külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a függetlenségi törekvések csakis a nemzetközi feszültség enyhítése közepette lehetségesek, háború esetén viszont azokat félre kell tenni." (186.). * * * A végrehajtás bármennyire is másodlagos a döntéshez képest, ám a mikéntje természetesen egyáltalán nem harmadlagos kérdés. A könyv olvasója, ha ismeri az apparátusok történetét, akkor érdekes összevetéseket tehet. Részben korábbi időszakokhoz, részben pedig a más szolgálatok teljesítményéhez mérve. Nos, így nézve a témát, azt mondhatjuk, hogy a vizsgált időszakbéli magyar külügyi apparátus ugyan a korábbi, főleg az 1947 és 1956 közötti évek sivár viszonyaihoz képest magasabb színvonalon teljesített, ám a tisztviselők számára a pontos, szabatos, stílusos fogalmazás főleg periódusunk elején még nem ritkán okozott nehézséget. Aztán a tartalmi kérdésekre térve: rögvest az 1. számú iratot jegyző Vincze József akkori párizsi követről, nem sokkal későbbi nagykövetről — tehát protokollárisán nézve elsőrangú tisztviselőről — tudjuk meg, hogy számára a Munro nevű új-zélandi, az ún. magyar üggyel foglalkozó diplomata Monroe-val volt azonos. 404