Levéltári Közlemények, 78. (2007)

Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. - IRODALOM - Szakály Sándor: Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok (1941–1953). Főszerk. Varga Éva Mária. Moszkva-Budapest, 2006 / 197–202. o.

Irodalom ború éveiben szovjet hadifogságba került magyar katonák történetét „nem illett" kutatni, az oda elhurcolt polgári lakosságét még kevésbé. Érzékelhető változást az 1980-as évek hoztak, amikor számosan kísérelték meg — főleg Magyarország második világháborús emberveszteségének feltárása okán — bemutatni a hadifogság történetét. Korom Mihály, Zielbauer György, Füzes Miklós, Stark Tamás, Bognár Zalán, Für Lajos kutatásai mind azt vetették fel, hogy az orosz — akkor még szovjet — levéltárak adatai nélkül csak feltételezések, becslések, illetve számítások alapján lehet megadni a választ arra a kérdésre, hogy hány magyar katona is került szovjet hadifogságba, mikor és milyen körülmények között, illetve hányan és mikor tértek haza. Ezen lehetőségek most már kézzel fogható eredményeket hoztak. A két ország között megkötött levéltári egyezmény eredménye vaskos kötetben is „tapintható". Több százezernyi adat feldolgozása még hátravan, de a legfontosabbak már olvashatók. Miként és hogyan vélekedett a Szovjetunió a hadifogolykérdésről a német-szovjet hadiállapot beállását követően, miként látta a hadifogolykérdést Teherán és Jalta után, és miként volt képes érvényesíteni akaratát a szövetségeseivel szemben, akik — ha őszinték akarunk lenni — ebben a kérdésbe sem voltak nehéz ellenfelei Sztálinnak. A Szovjetunió — amely nem írta alá a hadifoglyokra vonatkozó genfi konvenciókat 1929-ben — 1931-ben, majd 1941-ben rendezte a kérdést és a németszovjet harcok első heteinek tapasztalati alapján úgy vélekedett, hogy aláírás nélkül, de alapvetően elfogadja a korábbi egyezményeket. (1989-ben egy akkor még szovjet folyóiratban azt olvashattam — Sztálint bírálták érte —, hogy ez azért nem következett be, mert a nagyhatalmú diktátor úgy vélte, ha háború lesz, az nem a Szovjetunió területén folyik majd, mivel a szovjet fél támadó fél lesz, a támadó pedig nem veszít hadifoglyokat, csak ejt, és minek vegyen magára felesleges terheket azok ellátásával stb. 1941 nyara, mint tudjuk, nem igazolta ezt a sztálini elképzelést.) Mindazon alapvető rendelkezések, utasítások olvashatók a kötetben, amelyek a hadifoglyokkal kapcsolatos bánásmódra, elhelyezésükre vonatkoznak, de azok a dokumentumok is, amelyek számba vették egykoron a magyar hadifoglyokat. Ha valaki pl. csak a rendeleteket, utasításokat olvassa, akkor úgy véli, nem is volt/lett volna olyan rossz hadifogolynak lenni a Szovjetunióban. A gyakorlat azonban mást bizonyított. Az elvek többnyire elvek maradtak, a gyakorlat eltért azoktól. Ez részben köszönhető volt annak a szovjet felfogásnak, miszerint a hadifoglyok — valamint az elhurcolt polgári személyek — kötelessége újjáépíteni a Szovjetuniót, olyan eszközökkel és ellátás mellett, amire éppen telik a fogvatartóknak. Ezért is elgondolkodtatóak azok az adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy a foglyok által nyújtott teljesítmény, munkájuk „gyümölcse", többnyire nem jelentett olyan eredményt, ami a fenntartásukra, ellátásukra felhasznált összeget „kitermelte" volna. Az egykori Szovjetunió hadifogolytáboraiban — amelyek nem keverendők az ún. GULAG táborokkal — közel félmillió magyar katona fordult meg. A kü199