Levéltári Közlemények, 77. (2006)
Levéltári Közlemények, 77. (2006) 3. - Varga János: A királyi serviens / 1–103. o.
Varga János: A királyi serviens rályi serviensnek, a másik pedig nobilisnek, egyértelműen bizonyítva a két kifejezés tartalmának azonosságát. A vajkai föld határaival összefüggésben Váczy azt igyekszik sugallni, hogy mivel a szomszéd tulajdonosok közt nobilis, illetőleg királyi serviens névvel jelöltek egyaránt találhatóak, a két társadalmi csoport semmiképpen sem lehet egymással azonos. Csakhogy Szőlős az esztergomi érsekséghez tartozó, vagyis egyházi nemeseknek és népeknek faluja volt, ők pedig nem tartoztak az országos, tehát az olyan nobilisek közé, akik egyedül az uralkodónak rendelődtek alá, ezért nem is állíthatóak párhuzamba, illetőleg ellentétbe egy különállónak feltételezett — ugyancsak a királyhoz tartozó — másik csoporttal: a királyi serviensék kategóriájával. Váczy abból indul ki, hogy a király a 12. század második felében még házába fogadott embereket, akik ott szabadon közlekedhettek, érintkezhettek és tárgyalhattak mind egymással, mind az uralkodóval. Feltételezése szerint köztük és a király között az alattvalói viszonyon túlmenő, közvetlen szoros és személyes — familiáris-családias jellegű — kapcsolat állhatott fenn. Ebből kifolyóan az ilyen elemek királyi zászló alatt katonáskodtak, mivel pedig hadat viseltek, személyük után nem, vagy csak részlegesen fizettek adót, az udvarba fogadásuk, illetőleg ott tartózkodási joguk miatt a király vagy helyettese bírói hatósága alá kerültek át. Mindent egybevetve: sajátos társadalmi réteget alkothattak. A királyok azután később ugyanazon formulával tettek várjobbágyokat, castrensiseket, kondicionáriusokat királyi serviensekké, amilyennel korábban saját házukba vettek fel némelyeket. Ámde — hangsúlyozta Váczy — ez az alaki kontinuitás korántsem jelenti a két csoport azonosságát: az aulába fogadottak kétségtelenül a 13. század királyi servienseinek elődei, ám lehetséges vagy esetleg biztos is, hogy ezek az elődök más jogok közt éltek, mint a későbbi serviensék. Azok társadalmi eredetének vizsgálatát és meghatározását, akiket az uralkodók az aulájukba bejárás jogával ruháztak fel, Váczy mellőzi, a királyi serviensekről viszont először úgy véli, hogy a 12. századi lovasjobbágyok előkelőinek utódai, akik a 13. században — főleg annak derekán — formálódnak serviensekké. A serviens-intézmény felvirágzását kapcsolatba hozza az eredetileg — állítólag — előkelőt jelentő jobbágy szó értéksüllyedésével. A serviens-viszony szerinte túlmegy a famíliába fogadással előálló perszonális kapcsolaton. A királyi serviensék már nincsenek az uralkodó udvarához kötve; mint a király hűbéres vitézei, szétszórtan élnek az ország egész területén, és az uralkodónak — a tőle nyert föld fejében — mint magánúrnak teljesítenek hadszolgálatot; vagyis közjogi formák közt ugyan, de valójában a magánserviensek egy sajátos csoportját alkotják. E magánserviensi jellegük azonban az állam közjogi formájú erősödésével fokozatosan eltűnik, és eredeti magánjogi (hűbéri) vonatkozásaikat, éppen a királlyal fennálló közvetlen kapcsolatok segítségével és révén, elveszítik. Már kezdettől, tehát attól fogva, hogy királyi servienseknek nevezték magukat, sőt annak előtte is, az aulába felvettekkel egyezően élveztek három olyan jogot, amelyek a nemesi rend kialakulásakor (!) nemesi jogokká minősültek át: a király közvetlen védelme és csak az ő bírósága alá tartoztak, az ő seregében és 7
