Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Az „ismeretlen” Széchényi Ferenc „ismert” munkálata a Habsburg birodalom hungarizálásáról / 13–53. o.

Mískolczy Ambrus: Az „ismeretlen" Széchényi Ferenc „ismert" munkálata erősebb ellentmondásba ütközne, mint II. József idejében, mert a kedélyek most még erősebben ellene vannak, és a kor szelleme és gondolkodásmódja inkább a képviseleti, mintsem az abszolutista alkotmány felé hajlik". Ha tehát „egységes közigazgatási és adóztatási rendszert akarunk", akkor először is ki kell terjeszteni „a magyar alkotmány alkotmányos jeles tulajdonságait a többi örökös tartományra", éspedig a magyar alaptörvényeket. Ezek: az uralkodó és a rendek közösen gyakorolják a törvényhozó hatalmat, a rendek adómegajánlási joga, a nemesség személyes katonáskodási kötelezettsége és az, hogy subsidiumokkal (Beitrage) járuljon hozzá a haza védelméhez. A második lépés: egységes birodalmi gyűlés kialakítása a tartományi diéták megszüntetésével. Az uralkodó hatalma és tekintélye ezzel nem fogyatkozik meg, sőt gyarapszik, hiszen mellette áll a közvélemény is. „Egy ilyen kormányforma továbbá előnyösen hat a nemzeti és a köz-szellemre, erre a hatalmas rugóra, aminek a régi görögök és rómaiak, az újabb időkben pedig az angolok és maguk a magyarok oly sok szép és nemes tettet köszönhetnek." A második megoldás mellett szólnak a nádor szerint az ország önállóságát biztosító törvények. Igaz, ennek a valóság ellentmond, mert az országnak nincs saját minisztériuma, és „ügyei végső soron az összes örökös tartomány számára közös államtanács kezein keresztül mennek át": az uralkodóhoz. Ez a helyzet pedig csak állandó sérelmeket szül. A kormányzat azt tehetné, hogy megerősíti az ország által igényelt önállóságot, és cserébe a trón igényeinek kielégítését kéri. így viszont „a kormányzat minden rendelkezésének a nemzetiség jellemvonását kell adni". Az országnak saját minisztériumot kell adni, hadi és pénzügyi kormányszervet, és az uralkodó személyének a közössége „marad az egyetlen centrum", amelyből a Monarchia részeit irányítják, és így érvényesülnének a közös érdekek. Példa erről a múltból az egykor a Habsburg Birodalomhoz tartozó Lombardia és Németalföld, valamint az, ahogy most Napóleon Itáliát Franciaországgal „egyesítette". A harmadik út, a fokozatos reformok útja szinte járhatatlan, mert a nádor szerint állandóan felveti „a legnehezebb kérdéseket".

21 Nem kétséges, József nádor a kelleténél többet engedhetett meg magának, amikor az alkotmányosságot dicsérte. A császár válasza mégsem volt elutasító. De Bécsben nem véletlenül csúfolták a nádort Rákóczinak. Képzelhető, mennyire örültek a nádori javaslatnak Bécsben, még akkor is, ha a nagy átszervezési reform első módozata egyben a magyar országgyűlés hatáskörének korlátozását jelentette volna és megvalósította volna azt az egységesítést, amire a birodalmi csúcsszervek irányítói közül sokan vágytak. Megvalósította volna a magyar nemesség kiváltságainak megnyirbálását oly módon, ahogy azt a Lajtán túli örökös tartományokban már megtették. Viszont itt cserében mégis a magyar alkotmányossághoz közelítő intézményeket kellett volna felállítani. Egyes birodalmi politikusok már rászoktak arra, hogy hatalmas erkölcsi felháborodással tudják 21 DOMANOVSZKY, 1944. 318-327.; Palatin Josephs Schr., 1991. 269-281. 19